A terhesség megszakítására készülünk. A döntés megszületett, a lelkem megnyugodott egy picit, ezekről írtam az előző bejegyzésben. A kórház előtti hétvégét kikapcsolódással töltöttük. Megfogadtam az Intim Torna Illegál dalszövegének tanácsát: Ha túl sok volt a dráma, ember tragédiája, vágjál lyukat a kádba
Az orvosom nagyon rendes volt kérés és pénz nélkül is. Ajánlotta, hogy szombaton, amikor ügyel, menjünk be hozzá, hogy még egyszer átbeszélhessük, hogy a terhesség megszakítás hogyan is zajlik. Erre nekem nagy szükségem volt, mert féltem magam miatt. Bocsánat, de ekkor én már rég nem a meg nem született gyermekünk elveszett életét sirattam, mert tudtam, hogy neki így a jó. Önző módon, de magamat féltettem. Az orvos minden kérdésemre szépen, türelmesen, szakszerűen válaszolgatott. Kétszer a telefonja is megcsörrent, mert a műtőbe hívták császármetszésre. De még ezek után is figyelemmel volt felénk, gépelte a szükséges dokumentumot. Nyilván sajnálhatnám a császáros nőt, mert várnia kellett egy kicsit, de bennem inkább az van, hogy az orvos, milyen empatikus és higgadt volt az irányunkban, és két kétségbeesett majdnem szülőnek pont erre a magatartásra van szüksége egy ilyen helyzetben. Külön megható volt számomra, hogy az orvos hangsúlyozta, hogy nem tehettem volna semmit sem másképp. Éreztem, hogy szeretne feloldozni az esetleges bűntudat alól. Nincs az a vitamin, nincs az az életmód, amit másképp kellett volna szednem, folytatnom. A gyermeket akkor sem menthettem volna meg.
kép forrása: https://www.eusemfronteiras.com.br/senta-que-la-vem-historia-transformar-se-e-possivel-conheca-robert-capa/
A hétvégét kirándulással töltöttük. Elmentünk a FEZEN-re (zenei fesztivál), ami a több mint egy hetes otthon ülésem után az első olyan kiruccanás volt, amit ismeretlen emberek között, de nem a kórházban töltöttem. A fesztivált még babával terveztük és nem akartuk, hogy a velünk történtek miatt az életünk ne a megszokott, eltervezett mederben folyjon tovább. Volt még pocakom, de tudtam, hogy élő gyerekem már nem lesz. Ez volt ám a tudathasadás! A világ szemében egy kismama voltam, magamban pedig egy anya, aki elveszejti gyermekét. Nem volt könnyű. Szégyenkeztem. A koncertek alatt sírtam, zokogtam, mert ahogy táncolgattam, ringatóztam, eszembe jutott, hogy a baba még itt ringatózik bennem. Hogy az utolsó napokat töltjük együtt. És bennem olyan sok rossz érzés volt a napok alatt a kisfiam iránt. Legelőször a rossz hír hallatán megtagadtam. Utáltam. Utáltam a pocakom, nem akartam fizikailag ilyen formában lenni, még napokig. Aztán bűntudatom lett, hogy de talán még van remény és bennem a baba mindent érez. Akkor próbáltam minden figyelmem és szeretem az ő gyógyulására fordítani. Aztán már eldőlt a sorsa, és magamat kímélve próbáltam őt figyelmen kívül hagyni. Mert úgy hittem, már nincs ott, már elengedtem. De közben ott mocorgott a kis teste. A koncerten viszont belémnyilalt, hogy még ITT van. Hogy a meditáción búcsúzkodtunk, lelkét elengedtük, de fizikailag itt van még bennem. És együtt ringatózunk…
Másnap balatonoztunk. A strand is zavarba ejtő volt. Pocakkal napoztam, és voltak ott más pocakos kismamák is. Ők tényleg kismamák voltak, én már csak egy ravatalozó. Vetélés előtt álló, vetélést átélt nőknél teljesen normális, és szeretném is bátran leírni, hogy nem tudunk mit kezdeni más kismamákkal, talán újszülött babákkal sem. Gonoszak leszünk egy picit, olyanok, amilyenek nem akarunk lenni. Más pocakja emlékeztet a saját veszteségünkre. És magam nevében beszélve, engem elsősorban az elvesztett tervekre, a vágyott, de most meg nem valósuló érzésekre. Továbbra sem a babám életét sajnálom, hanem a sajátomat. Mert nekem terveim voltak, arról, hogyan nő a pocakom, hogy megyünk majd fotózásra, hogy milyen lesz az ősz nagy hassal, hogy milyen lesz a szülés, aztán utána a kezemben tartani, menni akartunk vele nyaralni és a nagymama kertjébe, el volt tervezve a homokozó és megvarrták a kis plédjét. Ezek, amik fájóan hiányoznak és ezek vannak meg a még pocakos kismamáknak. És akiket veszteség ér, akik 5-6 hónapig vagy akár még tovább ringatják képzeletükben a babát, egyszer csak egy fekete foltot kapnak a helyére. És ha ezt nem vagyunk képesek szépen, lelki munkával, elfogadással feldolgozni, akkor örökre beleéghet a fekete semmi a lelkünkbe.
Kilátás Mindszentkálláról
Elmentünk Mindszentkállára, ahol egy csodás kilátóba kirándultunk fel. Innen látni lehetett a Balatont, a Badacsonyt, gyönyörű volt. Úgy éreztem, hogy minden rossz ellenére, de a természet az ajándékát küldi. Reméltem, hittem, hogy lesz életünk ezután is. A természet mindenható, Isten mindenható, ha én elbukom, a világ akkor is forog tovább. És inkább vele forognék, mint kizuhannék belőle.
Eljött a hétfő. Bejelentkeztem Andihoz, a coach-omhoz. Úgy éreztem, szükségem lehet még egy kis lelki segítségre, hogy átvészeljem a következő napokat. Andi megrendülve fogadott, kérte hogy kezdjek el mesélni. Olyan jól esett. Aztán gyenge lettem, mert fennhangon búcsút kellett mondanom Lénárdnak, az én első kisfiamnak, aki 22 csodás hetet töltött velem együtt. Nehéz volt, kimondani a búcsúzó gondolatokat még nehezebb volt, mint amikor még csak a fejemben voltak. Értelmeztük is, hogy mi miért történt. Ezt most nem tárgyalom egyelőre, de tudnotok kell, hogy pontosan tudom, hogy Lénárd miért jött az életünkbe és mi volt a feladatunk, mi volt a tanulni valónk. Ez a kis lélek olyan nagy tettet hajtott végre, olyan nagy áldozatot hozott értünk, hogy az ő megtapasztalása, tanítása az eddigi legnagyobb ajándék az életünkbe. És rettentő büszke vagyok magunkra, hogy kiálltuk a próbát. Mert úgy érzem, kiálltuk. Anditól felszabadultan jöttem el, felvértezve néhány praktikával, amivel oldhatom a félelmemet és megkönnyíthetem a szülés folyamatát. A kórházba érkezésig volt már egy pár órám hátra.
Folytatása következik! Kattints a következő részért!
Ha érdekelnek az írásaim, kövess Facebook-on is. Ha olvasnál sport vagy életmódváltás témában, kövesd a https://pilatesmaskepp.cafeblog.hu/ blogom. Ha elmesélnéd a saját történetedet, és nem bánnád, ha a blogon megjelenne, írj nekem:csepelyt@gmail.com
Kommentek