Az elmúlt napokban istent játszottunk. Ítéletet mondtuk a gyermekünk felett. Nem kértük ezt a terhet, kaptuk. Más lehetőség nem volt, mint helytállni. Ehhez én segítséget is kértem. Amellett, hogy folyamatosan imádkoztam és az égi segítőimmel is beszélgettem, tudtam, hogy kihez kell mennem, hogy a lelkem megkönnyebbülhessen.
Az eddigi életem során én ültem mindig ott, ahol a boldog kismamák és mások jöttek ki az ajtón halálra vált arccal. A tragédiák elkerültek, a szerencse fia voltam. Pofátlanul, irigylésre méltóan szerencsés. A babánk megfoganása is annyira csodás, annyira véletlen, annyira nagy ajándék volt, hogy szégyelltem magam, hogy én még ebben is csak jól járok. Az élet annyira elkényeztetett, hogy evidenciává vált, minden, ami jó. Ez a tragédia, ami elkezdett történni velünk, a maga perverz és szadista módján, de visszarántott a realitásba. Az Istentől kitüntetett figyelmet kaptam, kaptunk, egy feladattal bízott meg minket, amiről úgy gondolta, meg kell birkóznunk vele. Azt mondta magában (így képzelem): Megtanítom ennek a két fiatalnak, hogy mi az élet. Megmutatom az erejüket,, hogy tudják mire képesek. Megmutatom, hogy egyszer és mindenkorra megtanulják, hogy az élet mennyivel hatalmasabb náluk és ez a felismerés, az ebből fakadó tisztelet és alázat lesz az én ajándékom nekik. Ha megtanulják a leckét, ha felállnak és tovább mennek, ha szeretettel, hittel tudják tovább folytatni, akkor sikerül a tervem.
forrás: http://charlie-bowater.deviantart.com/art/The-Old-Astronomer-625157441
Egy pár pillanat volt, amikor abban hittem, hogy az Isten büntet. De szerencsére az Isteni és minden égi erő, az élet csodája iránti szeretetem és rajongásom, erősebbnek bizonyult ennél az igazán puritán, földi, emberi gondolatnál. Hiszem, hogy nincs büntetés. Feladat van, kihívás van. Ezért jöttünk ide a Földre, nem lustálkodni, hanem dolgozni. Igazságtalan lenne az Istent dicsérni, mikor jól alakulnak a dolgaink és az Istent szidni, ha éppen rosszul. Hiszen itt vagyok én, aki irányít, akinek befolyása van a dolgokra. Isten csak lehetőséget ad, megbízást ad, de hogy hogyan oldom meg, csak rajtam múlik. Gyerünk, várd a feladatokat! És jöjj ki belőle úgy, hogy több vagy, mint tegnap voltál. Elbukni, elvérezni, mi értelme van? Mondd, kit fog ez érdekelni? A világ nélküled, nélkülem is forog tovább, csak épp szegényebben, kicsit szomorúbban, mert egy értékes lélek nem állta a sarat, pedig olyan nagyra törhetett volna.
Mindezeket a szívemben tudtam már, de valójában minderre csak kedd délután jöttem rá, mikor elmentem egy meditációra, pontosabban médiumi közvetítésre. Ne ijedj meg, nem vagyok őrült. Kedves olvasó, ez nem kuruzslás volt, nem egy szenvedő nő kétségbeesett hókuszpókusza. Mindig megyek a szívem, az intuícióim után, és engem ez hívott, hogy itt kapok majd választ, és én őszintén hittem benne. Korábban dolgoztam ebben a spirituális életmód központban és tudtam, hogy Ildihez kell mennem, voltam már nála „kezelésen”. Általában a megérzéseim után megyek, és nekem még vasárnap bevillant Ildi arca, és rögtön fel is hívtam. Nem tudtam, miért megyek, de abban bíztam, hogy kapok segítséget a felsőbb segítőktől, hogy hogyan kezeljem, hogyan értelmezzen a kialakult helyzetet.
Ildihez késve érkeztünk, mert félrenéztem az időpontot. Ágoston lent várt az előtérben, én pedig az emeleti kis kezelőben felfeküdtem az ágyra és becsuktam a szemem. Ildi beszél, közvetít, sugall, kér, de nem utasít és elsősorban az én lelkemtől várja, hogy megnyíljon. Jöttek a képek. Láttam a babánk MRI felvételét és láttam egy fekete hajú, kék szemű kislányt, ahogy édes gyermek arcával határozottan néz rám. És láttam ezt a gyermeket 2-3 évesen fehér kis strandruhában, ahogy fogom a két kezét és egy zöld, dús kertben sétálgatunk, tanítom éppen járni. Láttam ezeket a képeket és éreztem, hogy ez a gyerek egy másik gyerek, nem a pocakomban lévő. Beszélni kezdtem arról, hogy ha úgy kell lennie, én elengedem a kisfiunkat, hogy azt érzem az egyetlen jó döntés az elengedése. Közben folytak a könnyeim. A kisfiam a múltam, de a kislányom a jövőm, és ezt nem gondoltam, ezt ÉREZTEM. Aztán láttam a hasam felett egy fénylő tölcsért, benne a magzat csöpp testét és éreztem, hogy hívják, hogy megy felfelé. Ildi közben beszélt és amiről ő beszélt, ugyanaz volt, mint amit én éreztem. Hogy a kis lélek azt kéri, engedjük el. Egyszer csak Ildi a gyermekem nevében hozzám kezdett beszélni, úgy kezdte „drága Anya”. Azt hittem a szívem meghasad. Arról beszélt nekem a kisfiam, hogy tudja, hogy szeretem, de akkor is mennie kell. Hogy lesz még nekünk gyermekünk és hogy ő is visszajön majd a Földre, de most kéri, hogy engedjük el. És én csak sírtam, sirattam, mert a szívemben éreztem a bizonyosságot, hogy így kell lennie. Aztán én is beszéltem, búcsúzkodtam és hálát mondtam mindazért, amit kaptunk tőle. És egyszerűen csak könnyebb lett a lelkem, a szívem, mert elfogadtam, hogy ezt kéri, hogy a legnagyobb kötelességemet teljesítem, ha el tudom őt engedni, úgy hogy az én szívem is megnyugvást talál.
http://charlie-bowater.deviantart.com/art/shine-163354032
Az ébresztő után nagy nyugalom szállt meg, elemezgettük még az érzéseimet. Még egyszer felsoroltam mosollyal az arcomon, hogy miért vagyok hálás. Hogy mekkora csoda, ami történt velünk. Majd felkeltem, lementem Ágostonhoz. Tudni kell, hogy kettőnk közül őt látszólag jobban megviselte, ami történt. Hányingere volt, alig evett, önmagát okolta napokon keresztül. Neki az elmúlt napok vívódásai alatt nem tűnt jó választásnak a fogyatékos gyermek vállalása sem, de attól is félt, hogy el kell veszejteni ill. hogy nekem szenvedések közepette kell megszülnöm. Szerencsétlennek, reménytelennek látta a helyzetünket. Majd a meditáció után, ahogy odamentem hozzá mosolyogva, az első, amit mondott az volt, hogy jövünk-e ide máskor is. Mert ő megnyugodott. Gondolkozott, és most már pontosan látja, hogy nem vagyunk szerencsétlenek. Áldottnak nevezett minket, és azt mondta el tudja fogadni, bármi is történjen, bármit is válasszak. Arról beszélt ez a zárkózott férfi, ez a férj, ez a majdnem apa, hogy a babánknak milyen csodálatos lehetett, hogy hozzám ilyen közel volt, és hogy irigyli őt érte. Úgy éreztem, hogy a lelke megnyílt és valahol találkozott az enyémmel. A két lélek pedig egymásba kapaszkodva örömtáncot jár, mert végre a saját életét éli, a saját döntéseit hozza meg és a lelkek mindebben egymásra találtak. Ágoston dicsért, imádott, minden értékemért, amit eddig evidensnek tartott. Bánta, hogy félt korábban és nem értette már önmagát. És azt mondta látott egy kislányt…Egy kislányt? – kérdeztem. Hiszen én is azt láttam! És minden, amit Ágoston elmesélt, velem is megtörtént a meditáció során és ő azelőtt mondta nekem mindezt, hogy elmeséltem volna a saját történetem. Ott a meditáció alatt a föld és az ég egy pillanatra összeért, és ami rám hatott, az rá is ugyanúgy. Mi ez ha nem Isten ajándéka?
Elmondani, leírni mindezt őrület. A kedves olvasó biztos azt hiszi, hogy spirituális légvárat épített magának a két őrült, mert meghasadt a szívük. De aki ismer minket, azt tudja, hogy ennél mindketten okosabbak vagyunk. Nem félünk a valósággal szembe nézni és az önámítás nem kenyerünk. Ami ott velünk történt, az megtörtént és mindkettőnket feloldozott a döntésképtelenség, a bűntudat, és félelem terhei alól. Felelősségteljes döntést hoztunk, nem felmentést kaptunk. Mi attól a naptól kezdve a fiunkra nem úgy gondoltunk, mint egy veszteségre, hanem mint egy ajándékra. Nem volt bennünk kétség, hogy az elengedése, visszaengedése a jó döntés. Ami félelem maradt az a terhesség megszakítás puritán, fizikai volta miatt maradt meg.
Folytatása következik! Kattints a következő részért!
Ha érdekelnek az írásaim, kövess Facebook-on is. Ha olvasnál sport vagy életmódváltás témában, kövesd a https://pilatesmaskepp.cafeblog.hu/ blogom. Ha elmesélnéd a saját történetedet, és nem bánnád, ha a blogon megjelenne, írj nekem:csepelyt@gmail.com
Köszönöm, hogy írtál! Remélem, hogy egyre többen fognak így gondolkozni. Így lehet szebb és jobb mindenki számára az élet.
Én is ezért tudtam “belenyugodni” a férjem elvesztésébe. Mert tudtam, hogy ez lecke volt mndkettőnknek és nem őrjöngeni kell a fájdalom miatt, hanem tanulni belőle, többé válni általa. És nem azt sajnálom, hogy nélküle kell tovább mennem, hogy már megint egyedül maradtam, hanem azt, hogy neki annyit kellett szenvedni, mielőtt elment.