Megint egy kis összefoglalóval jövök, mely segít nekem is átlátni és tisztázni, hogy miket éltem meg az elmúlt 4 hétben. A blogom írásait mindig word-ben írom meg, és már 52 oldalnál tartok. Lassan érik a könyv, melynek címe valószínű, hogy hullámvasút lesz.
Most ott tartok, ahol tavaly megnyugodtunk. A 12 hétig rettegtem, pedig azt sem tudtam mitől. Majd a szép 17. heti ultrahang után úgy döntöttem, most már közhírré lehet tenni, hogy babát várunk. Aztán kerek 4 hét múlva megsemmisülve tűntem el a világ elöl és menedékem ez a blog volt. Idén a 14. hét után, ahogy írtam facebookon is, a jeges vad tavalyi rémület öntött el, és a múlt hatalmába kerített. És azt mondom, hogy így van jól. Soha többet ne mondjátok senkinek, hogy nincs ez helyén. Az nincs helyén, ha este a párnádba sírsz, mert még attól is rettegsz, hogy a rettegéseddel szembe nézz. Nem volt jó félni, nem volt jó újra élni, újra elsiratni, azt a másik gyermeket és saját magamat, ahogy megsemmisülök. De úgy érzem kellett, és úgy érzem, ez a gyerek érti ezt. És mindig mesélem is neki, és megnyugtatom, hogy a szomorúságom, nem az ő hibája. De ez egy okos gyerek, és remélem, érzi, hogy mennyire fontos nekünk törékeny létezése.
forrás: https://garbanuskaa.deviantart.com/art/Girl-54486022
Ahogy felültem a hullámvasútra és hagytam magam a mélybe zuhanni, jobb lett. Nem valamely külső tényező miatt, mert akkor sem és most sem mozog különösebben érezhetően a baba, tehát ez alapján nem tudok megbizonyosodni a létezéséről. De a megnyugvásomhoz nem is ez kellett, csupán az, hogy hagyjam lefutni a szükséges érzelmi programot. Megint megtanultam, hogy a legtöbb, amit tehetünk és egyben a legnehezebb is: hagyni, engedni.
Tavaly ebben a cikkben írtam arról, hogy mikor a furcsa lebegésben a kisfiamtól búcsúztam megjelent egy kislány képe, és ezt a kislányt érezte a segítőm, Ildi is és a férjem is, aki lent ücsörgött a recepción. Már a kisfiunk megfoganása előtt egy Lídia nevű kislányt éreztem, aki nagy tettekre lesz hivatott. Komoly kis nőnek képzelem, aki csodákat tud majd alkotni. Épp ezért, mikor fiú lett az Első, akkor el is bizonytalanodtam. Több volt ez, mint az, hogy „mit szeretnénk”, ez egy „megérzés” volt. Miután a meditációban láttuk a kislányt és később elindult az új babaprojekt, már hittük, hogy ő fog jönni. A hőgörbémből, a foganás után néhány nappal egy hölgy azt állapította meg, hogy kislány lesz, pedig nem tudott rólam semmit. És pénteken az ultrahang alapján a dokink, mikor kimondta, hogy kislány, az első reakcióm az volt, „basszus, tudtuk”. Honnan tudtuk?
Bár sokszor aggódom, de valahogy nem zsigerből. Csak a bizonytalanság miatt, mert mindegy mi a megérzésem, mégis hihetőbb, ha valamiről információm van. Ha rúg a baba, ha látom a képen. Ha csak csendben fejlődik odabent és én jól érzem magam, és látom a jövőt, az azért bizonytalan. De próbálok ebből bizonyosságot nyerni. Mert ő a kislány…Lídia, hogy a fenébe, ne érkezne meg, mikor már olyan régen hírt adott magáról?!
De tudjátok, az is bennem van, hogy nem akarok ostoba lenni (újra…). Hogy fecsegek, csacsogok, remélek és mégis történik valami baj…és akkor hova vész el ez a sok szó? Akkor majd mit mondtok? Hogy kár volt így örülni? Hogy ezekkel mindig ez történik? Hogy jaj szegények, majd kezdik újra? Szóval valahogy fenn kell tartanom a lehetőséget a bajnak…mert akkor utólag mondhatom, hogy én tudtam. De nem akarom tudni, és nem érdekel, mi lesz, ha baj lesz. Felelőtlenül kisruhákat akarok venni, elképzelni őt a karomban és látni szeretném a családomat. Ezt a víziót küldöm neki is, hogy nagyobb kedve legyen jönni, mint menni.
Ha érdekelnek az írásaim, kövess Facebook-on is. Ha olvasnál sport vagy életmódváltás témában, kövesd a https://pilatesmaskepp.cafeblog.hu/ blogom. Ha elmesélnéd a saját történetedet, és nem bánnád, ha a blogon megjelenne, írj nekem:csepelyt@gmail.com
Kommentek