8. rész – Apokalipszis után: nincs gyerek, de van élet!

Az előző bejegyzéseimben elmeséltem a várandósság utolsó heteit, a búcsúzást, a szülést. Vége volt hivatalosan is, és valahogy folytatni kellett a mindennapokat. Eleinte a mindennapok ijesztőnek tűntek, aztán megembereltem magam: bizony vissza kell térni!

A kórházból kijőve vártam a letargiát. A gyászt. Azt olvastam, hogy ez lesz, meg kell történnie. Úgy vettem ki mások szavaiból, hogy egy ilyen veszteség után nem nagyon érezhetem jól magam. De azért én meglepően jól éreztem magam. Ehhez hozzásegített, hogy előtte már elkezdtem dolgozni magamon. A gyász és a kétségbeesés között különbség van. Attól, hogy gyászolok, még láthatom a jövőm és nem kell mindenki mást is sírba vinnem magam körül. Nem kell jobban lehúznom magam, csak hogy büntessem magam, vagy mert azt érzem a történtek után nincs jogom boldognak lenni. Sok szörnyű gondolatom támadt, de az nem, hogy én bűnös vagyok, hibás vagyok, rossz vagyok. 

Mindennap elmondom magamnak azóta is, hogy mi történt. Ilyesmiket: nincs már baba a pocakomban, nem fog babánk születni hamarosan. Várandós voltál, de a baba elment, mert beteg volt. A babát elengedted, nincs már baba. Úgy érzem, emlékeztetnem kell magam minden nap, hogy ne felejtsem el, ami történt. És nem csak azért, hogy ne felejtsem el, hanem hogy ne söpörjem be a tudatalattimba. Bárhogy is fáj, de EMLÉKEZNEM kell rá.

A kórházból kijőve még olyan okos voltam, olyan világos volt minden, még volt kedvem beszélni. Másnapra bedurrantak a melleim, és az én kedvem is. Ezt senki nem említette. Nem mondták, hogy a nem létező gyerekemet a testem majd táplálni akarja. Ijesztő és fájdalmas volt. Soha nem éreztem még a melleimet a nap 24 órájában, és egyáltalán nem hiányzik ez az érzés. Olyan voltam, mint egy Barbie. Irreálisan nagyra nőttek a kis melleim. Komolyan elgondolkoztam egy szilikon implantátumon (vicc). A kellemetlen fájdalom mellett, aggasztott, hogy nem tudtam eldönteni, ez mennyire normális. Nyűgös voltam, utálatos, de én előre szóltam a családomnak, hogy lehetek ilyen. Netes infók alapján, beláttam, hogy ez a tejbelövelés előfordul és majd el is múlik, de nem tudtam a határt, hogy mi után kell orvoshoz menni. De nőgyógyász barátnőm és a védőnői szolgálat releváns információkkal kisegített. Ha láz van, akkor azonnal doki. Amúgy 3-4 napot érdemes várni, hogy csökkenek-e a tünetek. Fejni tilos.

Szóval a melleim miatt volt 2 rossz napom. Sírdogáltam, emlékeztem és nem láttam tisztán a jövőm. 2 napig jegeltem őket, 3 napig borsmenta teát ittam, és kértem a testem, hogy alkalmazkodjon az új helyzethez hisz nincs baba, nem kell senkit táplálni. 2-3 nap után csökkent a fájdalom, csökkent a méretük, visszatért az életkedvem is, mert tudtam, hogy nem kell orvoshoz mennem.

A szülés utáni hétvégét már a családom körében töltöttem Miskolcon, ami rémületet keltett bennem. Pesten még volt tennivaló: takarítás a fürdőszoba felújítása miatt, ügyintézés a lakáshitelünk ügyében (hisz lakást is vettünk, hogy a babával elférjünk), eltelt az a pár nap. Bezzeg otthon, feladat, munka nélkül, majd a család a sérült kis madárkáját fogja pesztrálni, akik nem is értik, hogy min mentem keresztül. Nem tudják, hogy sajnáljanak, beszélgessenek velem, hallgassanak, mit tegyenek. A fájdalomról való őszinte beszéd, a helyzet értelmezése inkább megijeszt másokat. Egyszerűbb olyasmiket mondani, hogy „minden rendben lesz”, „lesz majd még babátok”, „kimászunk ebből a gödörből” stb. A lényeg, hogy ha mocsárban vagy, akkor legyél nagyon ott, hogy sajnálni tudjanak vagy csinálj úgy, mintha semmi bajod nem lenne és akkor ezzel a környezeted is felmented a tettek alól. A kettő közötti átmenetet nem szeretik. De vajon miért nem? Arra jöttem rá, hogy ez mindenkinek az egyéni problémája. Az, hogy ő nem tud mit kezdeni a helyzettel, nem az én bajom, hanem az övé. Hogy az én veszteségemet nem tudja kezelni, az az ő sajátsága, megoldandó feladata, nem az enyém. Nem lehetek túl szomorú, vagy túl jókedvű vagy akármilyen, csak olyan, amilyen vagyok. Csak azt mutathatom, ami bennem van. A saját megéléseimet mutatom a tükrömben másoknak. Nem lehetek más, azért, hogy nekik könnyebb legyen. De azzal segíthetem őket is, hogy elmondom, én mit szeretnék, hogy nekem hogy lenne jó. Ez utóbbiban van még mit fejlődnöm. 

A mélypont azon a reggelen jött el újra, mikor hétfő reggel Ágoston visszament Budapestre. A vonatállomáson sírtam. Elhagyva, elveszve éreztem magam. A családomhoz kellett hazamennem, miközben elhagyott a családom. Magamra kellett találnom. Nem voltam 1,5 hete egyedül. És most az egyedüllét következett. Kora reggel ücsörögtem a hintaágyban, minden csendes volt, és sírdogáltam. Gyászoltam, vagy valami olyasmi. Aztán leültem a laptophoz és elkezdtem tervezni az életem. És ráébredtem, hogy az egyedüllét inspirál. Ha nem érzem úgy, hogy mástól kell függnöm, akkor önálló tudok lenni. Önmagam nagyon jól tudok lenni, a baj akkor kezdődik, ha mások hatását magamra veszem. Ha azt hiszem, hogy valaki elvárásának meg kell felelnem. Ha úgy érzem, olyannak kell lennem, mint más, vagy úgy kell cselekednem, ahogy másnak tetszene. A legjobb döntéseimet egyedül hozom, mert ezeket a szívemből hozom.

Az én világomban vannak angyalok, vannak segítők, van kihez szólni, mindig van remény, vannak tervek, ötletek, semmi sem lehetetlen, maximum több előkészítést igényel. A lelkemmel dolgozom, mindent értelmezek, semmi sem evidens, semmi sem földhöz ragadt, mindennek van magasabb értelme, üzenete. A világ számomra nem annyi, amennyi látható. Hiszek az erőkben, hiszek az energiákban, a gondolatokban, és ezért ha egyedül vagyok vagy egy másik felébredt, spirituális emberrel, akkor szárnyra kapok. Akkor a világ egy gyönyörű hely és nekem nincs semmi bajom. Aztán jön valaki, vagy netezek, vagy bekapcsolom a tévét és minden összetörik. Csekkek vannak, pénzügyek, harcok, szomszédok, kátyús utak, mások, „azemberek”, „hogyan kéne cselekedni”, „mit szólnak a többiek”, „mi a szokás” stb. Ebben a világban igyekszem gyertya és láng maradni, bárhogy is próbálnak elfújni.

A veszteségem ajándék volt. Mit vesztettem? Semmi olyat, ami ne lenne majd egyszer az enyém. Hisz lesz babám, lesz megint pocakom, lesz majd síró gyerekem, lesznek kialvatlan éjszakáim és nyálas puszijaim. Csak nem most. Mit nyertem? Az anyaság megtapasztalásának élményét. A döntés meghozatalának erejét. A tudatosság és felelősségvállalás magasabb szintjét. A józan ész és a szív diadalát, mikor épp melyikre volt szükség. Mély lelki kapcsolatot a gyermekemmel és a férjemmel. A testem erejének a csodáját tapasztaltam meg. Pozitívan csalódtam az egészségügyi rendszerben, legyőztem a szülés iránti félelmemet. Jó embereket ismertem meg vagy régiekről derült ki, hogy mennyire segítőkészek, szívélyesek. Új út nyílt előttem, a küldetésem, karrierem, életfeladatom mutatkozott meg egy új aspektusból.

És cserébe most mit kérnek még? Türelmet. Most ne légy mohó, Timi. Ne sürgesd, amit nem kell. A baba majd megint jön, ha jönnie kell. Én már készen állok. De addig is teszem a dolgom, mert most még másnak is szüksége van rám.

Vége.

A teljes történetet a Vetéléstörténetek menüben találod.

Ha érdekelnek az írásaim, kövess Facebook-on is. Ha olvasnál sport vagy életmódváltás témában, kövesd a https://pilatesmaskepp.cafeblog.hu/ blogom. Ha elmesélnéd a saját történetedet, és nem bánnád, ha a blogon megjelenne, írj nekem:csepelyt@gmail.com