Előző bejegyzésemben arról írtam, hogy lelkileg is megpróbáltam magam felkészíteni a kórházi történésekre. Szeretném most leírni részletesen az ott töltött időmet és a terhesség megszakítás folyamatát részletesen, mert én nem találtam róla neten olyan személyes tapasztalatot, ami engem megnyugtatott volna. Aki nem szereti az orvosi részleteket, az ugorjon.
Hétfő este már pánikoltam, sírtam, féltem. Neten olvastam pár dolgot a vetélésről, a beavatkozásokról és félni kezdtem, hogy fájdalmaim lesznek. A kórházban találkoztunk Anikó barátnőmmel és a betegfelvételen vagy egy 30 percet elszórakoztunk, mert volt egy kis fejetlenség. Ezek oldották a hangulatom. A szülészeten a nővérke kedvesen fogadott, megkaptam a szobám, ahol két másik vetélésre váró sorstársam már ott volt. Anikó és Ágoston végig velem voltak. Az első beavatkozásra, a méhszájtágító laminárium felhelyezésére kellett 2-3 órát várni, mert forgalmas volt az éjszakai műszak. Este 21-22 felé hálóingemben szorongtam a folyosón, két másik nő és a kísérőim társaságában. Meglepő nyugalom van ilyenkor a kórháznak ezen részén, a szorongásomat alig zavarta meg valami.
A laminárium felhelyezése nem más mint 3-4 gyógyszeres pálcika behelyezése a zárt méhszájba. Mivel a méhszáj zárt és benne idegvégződések vannak, ez okozhat fájdalmat. Szükséges és a méhszáj szempontjából humánus művelet, csak így tud rajta keresztül a magzat a méhből távozni. Eleinte ettől féltem a legjobban. Edző lévén, és mivel már olvastam a szülésről, tudtam, hogy izmaim lazítása segít a méhszájat is lazítani. Stresszes helyzetben viszont feszesek az izmok, tehát a legtöbb, ami megtehettem magamért, hogy nem pánikolok és ahogy lazítom az elmém, úgy lazítom az izmaim is. Nekem nagyon sokat segített, hogy a babánkat már elengedtem lélekben és végig az járt a fejemben, hogy könnyen gyorsan szeretném a fizikai testét is kiengedni, nem pedig makacsul bent tartani. A doktor engem hívott, fel az asztalra, lábat szét. Lélegzés, mennyezet, szép gondolatok. És nem fájt semmi! Őszintén mondom, hogy fájdalmat nem éreztem, csak a matatást. A kezelőből kilépve hálát mondtam és felszabadultam. Ez nem azt jelenti, hogy senkinek nem fáj, a két társam azért panaszkodott fájdalomra, de úgy hiszem, hogy a lélekben, fejben való hozzáállás nagyon sokat segít a fizikai történéseken is.
Anikó és Ágoston elmentek, aztán ott maradtam a szobatársaimmal. Megismertük egymás történetét. Én voltam a legrosszabb helyzetben, nekik „csak” 8-10 hetes magzatuk ment el, de az egyiknek már több is. Ezt a fajta korai műszeres befejezést altatásban végzik, tehát nekik ezzel nagy munkájuk nem lesz, nem úgy mint nekem. Fel is készítettem őket, hogy én és a fájásaim itt leszünk a szobában, és előre elnézést kértem, ha nem leszünk egy kellemes társaság.
Elalvás előtt a nővérke hozott fájdalomcsillapítót és Xanaxot, amit nekem különösen ajánlott. Mondván nehéz napom lesz másnap és ugye tudom, hogy eltarthat akár két napig is a vetélés. Hallottam róla, de magamban hozzátettem, hogy velem nem így lesz. A Xanax egész érdekes éjszakát okozott, mert úgy éreztem, hogy nem alszom, de aztán mégis telt az idő és jött a reggel. Egész éjszaka Lénárdhoz beszéltem, mondogattam az Anditól tanult mantrát: Sajnálom; Kérlek, bocsásd meg; Köszönöm; Szeretlek. Azt mondják, hogy ez a mantra gyógyítja azt, aki mondja és mindent körülötte. Reggel kipihenve ébredtem, de meggyőződésem volt, hogy nem aludtam. Jött Ágoston 7 óra után és aztán az orvosom.
A nap első orvosi beavatkozása a legtragikusabb, legmorbidabb, de azt hiszem a legszükségszerűbb is volt. Lehet bírálni, de csak annak, aki átélt már ilyet. A 22 hetes baba félő volt, hogy életjelekkel születik. Nem élve, és nem életképesen, csak olyan jelekkel, ami miatt el kell őt látni, és meghosszabbítani a szenvedéseit. Az orvosom legalábbis ezt mondta. Ezt elkerülendő az orvos egy hatóanyagot juttat be a szervezetébe a hasfalamon, méhemen keresztül, ami leállítja a szívét. Ez szörnyen hangzik, gyilkosok vagyunk. Kivégzésre voltam hivatalos. De nekem megnyugvást adott, mert így a baba teste egy percig nem szenvedett a vajúdás alatt. És sajnos a cél egyébként sem az ő életének a meghosszabbítása volt.
A kezelőben feküdtem és ultrahang valamint egy tű segítségével oldotta meg a két orvos a feladatot. Ekkor jelent meg az őrangyalom. Ő volt anno az asszisztens a genetikai tanácsadóba. Ő leguggolt a fejem mellé és végig ott volt. Beszélt hozzám. A szép barna színemről kérdezett. Aztán elmondta, hogy ez a beavatkozás miért szükséges, hogy mit fogok tapasztalni. Az orvosok is mindig mondták, hogy mi történik. A szememből könnyek csorogtak, mert ez volt a búcsú ideje. Mondogattam Lénárdnak, hogy menj a fehér fény felé, ezt is Andi javasolta. Próbáltam még kicsit szeretni őt, megkönnyíteni az útját. Hosszasan tartott a szúrogatás, a fájdalom semmi se volt. Az őrangyalom pedig csak beszélt hozzám, beszélgetett velem. Aztán vége lett. Én azt hiszem közben szinte mosolyogtam, mert az őrangyalomnak a pilatesről beszéltem. Még az orvosom is tanácsokat kért a végén a vállöv szindrómájával kapcsolatban. Tudjátok, van ennek az egésznek egy fanyar íze. A nő fekszik az ágyon, az orvosok kivégzik a gyermekét és a nő a munkájáról beszél és lelkesen hallgatja az egész kivégző osztag. És senki nem hangoskodik, senki nem bunkó és érzéketlen, mindenki a nőre figyel és egy kis lélek eltávozik. A maga rideg, orvosi, fertőtlenítő szagú módján, de volt benne valami fájóan szép.
Mentünk tovább a kisműtőbe, jött a burokrepesztés. Ez előtt majdnem elájultam, de lefeküdtem a padra és rendeződött a keringésem. A műtőben kivették a lamináriumokat, burkot repesztettek, éreztem a meleg vizet kifolyni. Hát ennyi volt, tényleg ennyi. Ezek a beavatkozások kellemetlenek voltak, de még mindig nem mondanám, hogy fájt. A műtős fiú áttett az ágyra. Kedves volt, olyan jól esett, ahogy bántak velem. Visszatolt az ágyamhoz.
Jött az infúzió. És a várakozás a fájásokra. Színeztem. A színező megnyugtatott, lekötött, úgy éreztem újraszínezem az életem. Ágoston ott volt, majd megérkezett Anya is. A fájások nem jöttek gyorsan. 10-kor kaptam az első adag infúziót, de nem történt semmi. Aztán jött az oxitocin. 13 óra felé kezdtem már érezni. A doki néha bejött, kérdezte hogy állok. Mondtam, ha színezek, akkor nem is érzem. Mondta, hogy nekünk olyan fájások kellenek, hogy ne tudjak közben színezni. Akkor még elképzelhetetlen volt, hogy lesznek ilyenek. De lettek…Az őrangyalom kérés nélkül, úgy hogy nem ez volt a dolga, 2-3 óránként bejött és megajándékozott a jó tanácsaival, a szeretetével, a gondoskodásával.
Sétáltam, anya kenegette a hátam, majd egyszer csak éreztem, hogy vége. Hogy most már le kell feküdnöm, hogy nem tudok állni. Hogy nem marad abba a fájdalom. Nincs vége. Elkezdett zsibbadni az arcom, és a karom, amibe ment az infúzió. Ettől megijedtem. A fájdalom végnélküli volt. Fetrengtem, forgolódtam és folyamatosan búgó hangot adtam. Lélegezni próbáltam. Hívtam az ösztöneimet. Próbáltam a testem lazítani. És eljött a pont, hogy hozzanak valami fájdalomcsillapítót. Doki jött, méhszájat megnézte, rendbe van, jöhet a cucc. Mire a nővér megérkezett az injekcióval azt hittem meghalok. Azt hittem, direkt nem jön. Napok teltek el. És akkor beadta és átkerültem egy másik világba, ahol tudtam újra irányítani a testemet.
Állítólag 1,5 órát feküdtem. Nem adtam hangot, mintha aludtam volna. Én tudom, hogy ott voltam a fejemben. Emlékszem. Lélegeztem, éreztem, hogy fáj, aztán éreztem, hogy jön a szünet. Nem tudtam, mire várok, mi fog következni. Aggódtam, hogy majd megint jönnek az erős fájások, és eltart még órákig. Aztán el is kezdtek jönni. Hosszúak voltak, erősek, de aztán volt szünet. És végül kétség kívül megérkeztek a tolófájások. Akkor megszólaltam újra, hogy jöjjön a szülésznő, mert jön a baba. A szemem végigcsukva volt. Becsuktam mikor jött az ájulás érzés, és nem is nagyon nyitottam ki. Érzésem szerint a szülésznő megint olyan lassan jött, hogy azt hittem, ott helyben kijön a baba és nem lesz senki, aki megfogja. Egyszer csak megérkeztek, le a bugyit, fejemre egy plédet, hogy ne lássak semmit, én akartam így. Visszatért a hangom. Éreztem a feszülést, tudtam, hogy ott van. Aztán jött a szünet. Szülésznő kicsit rásegített és gyorsan kicsusszant a baba és még valami. És aztán csak a csend és a belőlem feltörő jóleső sírás.
Nem néztem meg a kisfiunkat. Gyerekkoromtól kezdve egyik halottunkat sem néztem meg, de mindig elképzeltem őket. Lénárdot is. Én senkire nem akartam úgy emlékezni mint egy pár csukott szem, egy szürke arc. Az én emlékezetemben mindig az ember él, akit személyesen ismertem. A gyermeküket láttam ultrahangon, éreztem a testemben és elképzeltem csukott szemű dermedt magzatként is. De nem akartam megnézni azt a kis testet, aki már nem az én fiam. Nem akartam, hogy első gyermekemre félelemmel gondoljak. A szívemben örökké ott lesz, ez egészen biztos, nem számít, hogy láttam-e hogy milyen az élettelen teste. Gondolom ezt mindenki eldöntheti, hogy szeretné-e látni. Vagy kórház vagy orvosfüggő is, nem tudom. Én kérdeztem az orvostól, hogy meg tudják-e oldani, hogy semmit ne lássak, és megnyugtatott, hogy igen. Így is történt. Mindenkinek joga szíve szerint cselekedni, azt hiszem ember ebben bírálatot nem mondhat, az én istenem pedig engem így irányított.
Ezután az ügyeletes doktornő visszajött és mondta, hogy ő végezte volna a kisműtétet, de az orvosomnak szóltak és visszajött miattam, hogy mégis ő végezze el. Nem is értettem, nem gondoltam végig, hogy elment-e már. Azt persze tudtam, hogy a kitolásnál nem ő volt ott. Nem mintha számított volna. Viszont olyan jól esett, hogy visszajött pedig nem kértem, nem fizettem le, ezt ő döntötte el vagy így szokás, nem tudom. Jött a műtős fiú, megint ölbe kapott, betolt a műtőbe. Az őrangyalom közben megjelent és mondta, hogy gondoljak valami szépre az altatás előtt és akkor szépen, nyugodtan fogok felkelni. Megfogadtam. A családomra gondoltam, akik ott álltak az ágyam körül a szülés után, és olyan szép volt, olyan meghitt, ezzel a gondolattal csuktam be a szemem. Az anesztes kérdezgetett, aztán szép álmokat kívánt és már fel is ébredtem. Azt hittem, akkor kezdik el az egészet, de kiderült, hogy már vége is. Az ágyamat áthúzták, mint egy 5 csillagos hotelben, a műtős fiú befektetett és jött a végtelen béke időszaka. Az alvásomból az orvosom keltett. Volt néhány adminisztratív teendő és elbúcsúzott.
Folytatása következik! Kattints a következő részért!
Előzmények:
Miért éppen én, miért pont most
1.rész – Mikor én lettem az a másik, akivel a rossz dolgok történnek
2. rész – Az emberek, akik istent játszanak
3. rész – Drága Anya, engedj el!
4. rész – Vihar előtti csend, avagy az utolsó 3 nap a fiammal a pocakomban
Ha érdekelnek az írásaim, kövess Facebook-on is. Ha olvasnál sport vagy életmódváltás témában, kövesd a https://pilatesmaskepp.cafeblog.hu/ blogom. Ha elmesélnéd a saját történetedet, és nem bánnád, ha a blogon megjelenne, írj nekem:csepelyt@gmail.com
Kommentek