Tehát lesz baba. Vajon tényleg lesz? Nem tudhatjuk. Terhes vagyok. Most épp. Pesszimista vagyok? Vagy realista? Vagy ez a kettő ugyanaz? Ha álmodozó lennék, miről álmodoznék? És mennyire fájna, ha a realitás a földre rántana? Ezért vagyok óvatos. Figyelek a sarokból. Egyik kezem a légycsapón, másik a papírzsebkendőn. Ha kell, gyorsan elérem bármelyiket.
Elképesztő az a támogatás, amit az online világban kapok. Egyfelől idegen, jobban mondva személyesen még nem ismert sorstársak támogatnak, akik az én bukásomon együttsírnak, a sikeremnek meg velem örülnek vagy mert pontosan átélték, amit én is, vagy mert reményt adok nekik. Ez a sorstársi közösség, amit a sajátomnak érzek, és nem az első terhességüket átélő ismerőseim. Másfelől családtagok és újdonsült várandósok támogatnak, akik szintén közösséget vállalnak velem terhességük okán. De nekem ez nem az első. De nagyra vagyok vele, mi? Annyira remekül alakult az első, hogy büszkén a mellemre tűzhetem. No de mégis, értitek, hogy másodjára már más? Értitek, hogy nem tudok azonosulni első szülőkkel, akik semmilyen veszteségen nem mentek keresztül? Nagyon köszönöm, nekik is a támogatást, de fogalmuk sincs róla, milyen ez. És tudom, hogy tudják, hogy velük nem törtéhet meg. Bárki bármit mond, nem lehet felkészülni a rossz hírre, és amíg meg nem hallod, te azt hiszed magadról, hogy különb vagy. És akkor megtörténik…
És onnantól minden más. Már írtam talán többször is, de számomra a rémhírek nem fals információk. Nem mendemondák a szomszédból. Én már nem abban a táborban vagyok, akivel nem történhet meg. És ezért erősebb vagyok. Mert én tudom, hogy túl lehet élni és meg lehet belőle gazdagodni. 1 év távlatából azt mondom, nem olyan nagy dolog ez, te is túlélnéd. De most itt vagyok megint, az út elején. Ezen az úton jártam már. Ezen az úton jártam már? Ki nem félne, ki nem aggódna, úgy hogy tudja, hogy egyszer már mi várt rá? Higgyétek el, én nem vagyok más, mint ti. Én is ugyanazokat a vitaminokat szedtem, ugyanazokat olvastam, ugyanattól féltem, mi a férjemmel ugyanolyan pár voltunk, mint bárki. Nem nehezítették betegségek az életünket, nem éltünk káros szenvedélyekkel. A magunk nehéz hátizsákja megvolt, mint mindenkinek. De nem érdemeltük, hogy elveszítsük első gyermekünket. Ezt senki nem érdemli, és senki nem büntetésből kapja. Ez egy véletlen, de oka és jelentősége van. És nincs rá recept hányszor történhet meg egy életben.
Mostanra már nem ugyanolyan pár vagyunk, mint akármelyik. Nem jobbak vagy rosszabbak, már kivagyok az ítélkezéstől és a minősítéstől. Csak tapasztaltabbak. A baráti társaságaink megkoptak, mert nem voltunk elég sokáig jófejek. Ezt kevesen tudták kezelni. Nem tudtak beszélni velünk a bajainkról és mi sem tudtuk, hogy kéne és nem tudtunk lényegtelen dolgokról csacsogni. Számunkra valami végérvényesen megváltozott. A világ azt szeretné, ha szemet hunynánk a csúnyaságok felett, csak szép dolgokról beszélnénk és pl. az első terhességem veszteségéről semmiképp. Szeretnék, ha nem kéne megérteni, hogy a fájdalom mennyire élő és az embernek mennyire természetes része. Hogy például egy középidős terhesség megszakítása nem egy racionális történés, melynek eredménye, hogy nem terhelem a világot egy beteg, nyomorult gyerekkel, hanem két ember szerelmének, álmainak, világba és önmagukba vetett őszinte, naiv hitének az összeomlása. Lehet, hogy mindez a múlt, de a jelenem része. Annak a nőnek a része, aki várakozva és kis aggodalommal, de őszinte kíváncsisággal figyeli, hogy mit hoz számára a végtelen.
Hisz teherbe estem. Amire vártam, úgy jött el, mintha mindig is itt lett volna. Mikor jön a katarzis? Sok várandósból érzem és az elsőnél én is így voltam, hogy úgy érzik az ő csodálatos érdemük a gyermek megfoganása. Emiatt azok, akiknek nem sikerül, kudarcot élnek meg. Mert ha valakinek érdeme, ha megfogan, a másiknak hibája, ha nem. Ilyen világot élünk. És még egymásnak recepteket is osztogatunk, hogyan kellene. A sortársi közösségekben azt látom, hogy sokkal szelídebb a tanácsadás és mindenki csak támogatja a másikat és együttérez. Ott már senki nem okosabb a másiknál, senki nem kardforgató ősanya. Az ego ilyen mértékű letörése végül mindenki erényévé válik. Hogy mi miért így kapjuk az ukázt? Nem tudom, de értünk belőle, az elég biztos. Megértjük és talán ez visz minket sikerre, hogy az eljövendő babáért nem küzdeni kell, nem mindent megtenni, nem csak azt akarni, nem önigazolást keresni benne, hanem megengedni, hogy megtörténjen, hogy jöhessen, önmagért.
Most már nem olvasok terhes tanácsokat, és nem teszek fel felesleges kérdéseket. Mindent tudok és azt is, hogy nem tudok semmit. Minden mérhető és leírható információ ellenére nem tudok semmit. Tavaly a világ 4 hetes ciklusokban zajlott, mert ilyen gyakorisággal mentünk ultrahangra. Megmentett a bajtól? Nem…Legközelebb 2 hét múlva megyek és mivel veszélyeztetett terhesnek vagyok nyilvánítva, lehet a dokim 2 hetente meg akarja kuksizni, hogy mi van odabent. Ez egy kisebb vagyon is lesz, de nem tudom, szükséges-e. Ha kiderül a 16. héten, hogy nincs agya, akkor kevesebb fájdalom árán szülöm meg? Badarság….Engedtessék meg nekem a nyugalom és az aggódásmentesség. Engedtessék meg nekem, hogy az életem igazolja, hogy jó helyen lesz itt egy baba és ne pedig a kontrollmániám. Engedtessék meg nekem, hogy higgadtabb legyek, szelídebb, elfogadóbb és méltósággal viseljem, bármi is történjen. Engedtessék meg nekem, hogy részem legyen a gyümölcsben, melyet oly régóta érlelek. Engedjem meg magamnak, hogy önmagam legyek, mindig mindenkor. Engedjem meg én öngamamnak mindazt, amit a szívem kér.
Ha érdekelnek az írásaim, kövess Facebook-on is. Ha olvasnál sport vagy életmódváltás témában, kövesd a https://pilatesmaskepp.cafeblog.hu/ blogom. Ha elmesélnéd a saját történetedet, és nem bánnád, ha a blogon megjelenne, írj nekem:csepelyt@gmail.com
Kommentek