1.0Lelkem szottyahttps://lelkemszottya.cafeblog.huTímeahttps://lelkemszottya.cafeblog.hu/author/pilates_timivel/<p> </p> <p style="text-align: justify"><em>A gyász nem egy népszerű téma. Mindenki mellébeszél, elkerüli, meg nem történtté teszi, és hagyja, hogy belülről élve megzabálja. A társadalom nem igazán fogadja el a gyász létezését, pláne ha csak egy aprócska, meg nem született testet gyászol a család.</em></p> <p style="text-align: justify">A témát ez a <a href="https://orokbe.hu/2015/09/07/ha-mar-megtortent-akkor-ne-a-megkeseredett-emberek-taborahoz-tartozzak/">cikk</a> ihlette. És annak is az a gondolata, hogy a magzat elvesztése miatti gyászt nem tudja a környezet elfogadni, „fogyóeszköznek” tekintik a babát, úgyis jön másik. Így felesleges a kesergés, a sírás. A környezet pl. nagyszülők, jobban meg tudják azt tenni, hogy figyelmen kívül hagyják a magzat létezését, hisz nem volt szervesen az életük része. Látták 4 hetente az ultrahang fotókat, a mama szájából hallottak történeteket, a többit ők maguk képzelték hozzá. És ha már nincs baba, akkor huss, elhessegetik a saját képzeteiket és jól meggyőzik magukat, hogy így van ez rendjén. <strong>Kár lenne keseregni a semmin, nem?</strong></p> <p style="text-align: justify">Ezek a babák, az én babám csak egy legenda. Létezését az bizonyítja, hogy éreztem magamban, hogy láttuk egy monitoron és hogy a patológus minden bizonnyal a kezében fogta, mert erről részletes szövettani leírást is készített. <strong>De nem láttuk élőben, nem látta a család, nem fogtuk mi a testét, egyszerűen nem kézzel fogható, hogy létezett.</strong> És mégis szívet tép, könnyeket fakaszt és nem enged hónapokon, éveken keresztül.</p> [caption id="attachment_137" align="aligncenter" width="437"]<img class=" wp-image-137" src="https://lelkemszottya.cafeblog.hu/files/2016/09/black_and_white_flower____by_eric_casper-300x200.jpg" alt="forrás: http://www.deviantart.com/art/Black-and-White-Flower-85969930" width="437" height="291" /> forrás: http://www.deviantart.com/art/Black-and-White-Flower-85969930[/caption] <p style="text-align: justify">Ha az anyánkat gyászoljuk az más. Hisz ő élt 70-80 évet, felnevelt, én vagyok a bizonyíték, hogy élt! Vannak róla fotók, emlékszünk a hangjára, hát persze, hogy szépen meggyászoljuk. És hogyne hiányozna, hisz nem főz már húslevest, nem vár minket haza, nem ölelget meg, ha sírunk és nem idegesít az aggódó kérdéseivel. No de a magzat? <strong>Mit csinált ő? Csak úszkált a magzatvízben.</strong> Azt mondják létezett, de ki látta? Még csak egy ígéret volt, ami nem teljesült be. Nem kell ezen annyit rágódni.</p> <p style="text-align: justify">Hát kérem szépen, értsük már meg egyszer is mindenkorra, hogy az édesanya a magzat és a magzat az édesanya. A szívünk, testük, lelkük egybeforr, mindegy, hogy hány hetes, az is elég, ha csak egy reményteli gondolat. Ez viszi előre a világot! <strong>Mi lenne veled, kedves világ, ha nem lenne anyai szeretet és odaadás?</strong> Mi lenne, ha nem számítana egy magzat, egy gyermek, ha az anyákat nem érdekelné a kisdedük sorsa? Nem lenne világ! Isten ezt zseniálisan kitalálta. És mégis, ha az anyát veszteség éri, akkor elutasítják, elbagatelizálják a gyászát. Jön majd másik baba, rendben van, de ez az egy elment! <strong>Ami elment, azt veszteségként fel kell dolgozni.</strong></p> <p style="text-align: justify">Én 22 hetet éltem együtt a babámmal és én döntöttem a korai haláláról, mert súlyos fejlődési rendellenességet találtak nála. Attól, hogy a döntésemet én hoztam meg, semmivel sem könnyebb. <strong>De teljes felelősséget vállalok önmagamért és a döntésem minden következményéért.</strong> Ennek a gyászfolyamat is a része, hogy néha sírok, néha nevetek, néha van remény, néha minden elveszett. És tart, ameddig tart és aki nem engedi ezt meg nekem, azt elkerülöm, vagy harcolok a saját gyászom létjogosultságáért. Csak az számít, amit én érzek. Nálam jobban senki nem tudhatja, hogyan kell mindezt megélnem. A belső hangra hallgatok, mert az segít nekem. De ez a belső hang azt is mondja, hogy, „gyerünk tovább, ne ragadj a múltba!, Lénárd fiadra mindig emlékezz, a szívedben tarts neki egy kis helyet, de élj tovább szeretettel, reménnyel.” <strong>Jogom van gyászolni, a veszteséget megélni, de jogom van elengedni és szeretettel tovább is lépni.</strong></p>richhttps://lelkemszottya.cafeblog.hu/files/2016/09/black_and_white_flower____by_eric_casper-150x150.jpg150150