Tavaly október óta olvasom a blogod, tagja vagyok a facebook csoportjaidnak is, de eddig csak csendes megfigyelő voltam. Most úgy érzem, szeretném én is megosztani, ami velünk történt. 2018 februárjában 1 éves próbálkozás után végre pozitív lett a tesztem. Akkor, amikor kb biztos voltam benne, hogy nem fog sikerülni (nagyon stresszes volt a munkám, párommal alig találkoztam).
Ráadásul január végén voltam nőgyógyásznál éves szűrésen és azt mondta, hogy látja az ultrahangon, hogy meg van vastagodva a nyálkahártya, tehát meg fog jönni. Telt az idő, folyton olyan “mindjárt megjön” érzésem volt, de nem jött. Aztán pozitív lett a teszt. Alig hittem a szememnek! Annyi negatív tesztet láttam már, hogy már alig tudtam elképzelni, hogy ezeken tényleg meg tud jelenni még egy csík! Nagyon boldog voltam, apuka is majd kiugrott a bőréből a hír hallatán. A következő nőgyógyászati látogatás után táppénzre mentem, a munkahelyemen egyrészt nagyon sok volt a stressz, másrészt nem tudtam megoldani, hogy ne kelljen cipekednem napi több alkalommal is. Problémamentesen telt a terhességem, minimális hányingerrel/hányással, később egy kis vizesedéssel. De minden rendben volt végig.
A nyarat egy kicsit nehezen viseltem, de még a 7. hónapban is fürödtem a Balatonban (orvosi engedéllyel és ellenőrzéssel). Október második felére vártuk a kisfiunkat.37 hét 4. napra kaptam időpontot a nőgyógyászomhoz, ekkor beszéltük volna meg az első Nst vizsgálat időpontját, amire már nem került sor, mert az ultrahangos vizsgálat során nem talált szívhangot az orvos. A párom pont erre az egy vizsgálatra nem tudott elkísérni. Forgott velem a világ, elfogott a zokogás. Az orvos elmondta a továbbiakat, én hívtam a páromat, hogy jöjjön, mert baj van, menni kell a kórházba. Haza mentünk az akkor már összepakolt táskámért és mentünk is. Újabb vizsgálat, kérdezték, hogy nem éreztem hogy nem mozog a baba?! Mondtam hogy én azt hittem, hogy folyamatosan érzem, ahogy itt-ott nyomja ki magát ( később azt mondták, hogy voltak már kisebb összehúzódások és én azt éreztem, ahogy olyankor ráfeszült a méhem a babámra).
Photo by Carolyn V on Unsplash
Bevittek a szülőszobára, felhelyezték a zselét, hogy ezzel beindítsák a szülést, de semmi nem történt. A párom este 11-ig bent volt velem, de mivel nem úgy látszott, mintha bármi be akarna indulni, azt mondták menjen haza, jöjjön vissza reggel. Hajnalban kaptam egy újabb adag zselét, ami el is indította a folyamatot. Párom 10 körül ért be, addigra már nagyon erős mensi-görcs szerű fájdalmaim voltak. 13 órakor burkot repesztettek, kaptam oxitocint. Nem volt egyszerű, de 17 órára sikerült megszülni a kisfiamat, aki ugye nem sírt fel. Duplán a nyakára volt tekeredve a köldökzsinór. Tanácsokat megfogadva azt mondtam, hogy nem akarom megnézni, de egy pillanatra, teljesen véletlenül mégiscsak láttam, ahogy tartja a szülésznő. Láttam a kis hátát és a lábait… olyan kis formás volt. Utólag nagyon bánom, hogy hagytam magam “befolyásolni”, mert én az első pillanattól úgy éreztem, hogy szeretném a kezemben tartani, elbúcsúzni tőle, elmondani neki, hogy mennyire szeretem és szeretni fogom mindig!
4 hónapig azt gondoltam, hogy én a párom ès a családom támogatásával fel tudom dolgozni a történteket, de rá kellett jönnöm, hogy tévedek. 4 hónapon keresztül azt hittem, hogy teljesen jól kezelem a helyzetet, aztán az egész egyik pillanatról a másikra borult a nyakamba. Ekkor döntöttem el, hogy pszichológushoz fordulok, mert “egyedül” nem megy. Határozottan mondhatom hogy nekem nagyon sokat segített. Az első évfordulótól nagyon féltem, de a helyzethez képest kellemesen telt. Mivel a 6 hetes kontrollon az orvos azt mondta, hogy orvosi szempontból nincs akadálya annak, hogy újra próbálkozzunk, így mi el is kezdtük. Csak teltek a hónapok és semmi. Nem mindig viseltem túl jól. Most novemberben eldöntöttem, ha az év végéig nem sikerül teherbe essek, januárban felkeresem az orvosomat. Kb. két hete vélek felfedezni kisebb tüneteket magamon, de nem tulajdonítottam neki különösebb figyelmet, mert már korábban is képes voltam ezt-azt produkálni, a teszt mégis mindig negatív volt. Most viszont két napja hajnalban felébredtem és olyan erős késztetést éreztem rá, hogy csináljak egy tesztet, hogy elővettem egyet a szekrényből, és igazából az esélytelenek nyugalmával (merthogy ez a hónap nem épp úgy sikerült, hogy esélyt lássak a sikerre) megcsináltam a tesztet és pozitív lett!!! Annyira boldogok vagyunk, de alig merem elhinni. Az orvos 2 hét múlva fogad. Próbáljuk nem nagyon beleélni magunkat, nem mintha ez olyan könnyű lenne! Tudjuk, hogy még bármi történhet, de nagyon bízunk benne, hogy minden rendben lesz!!!
Nekem óriási támogatást jelentett, hogy olvashattam a te és a többiek történetét. Bízom benne, hogy az enyém is segít majd valakinek!
Ha érdekelnek az írásaim, kövess Facebook-on is. Ha olvasnál sport vagy életmódváltás témában, kövesd a https://pilatesmaskepp.cafeblog.hu/ blogom. Ha elmesélnéd a saját történetedet, és nem bánnád, ha a blogon megjelenne, írj nekem:csepelyt@gmail.com
Kommentek