Vendégsztori 13. – Az anyaság magányos oldala

Ez egy vendégtörténet a “Csak egy nap az életünkből” felhívásomra. Meséld el, milyen egy napod. Anyaként, hogy érzed magad. Írj őszintén! Küldd el nekem a csepelyt@gmail.com címre és legyen közkincs, hogy mindenkinek adjon valamit!

Kicsi fiam elaludt, így belekezdek az irományomba. Éjszaka csak kétszer keltünk szerencsére, ebből az egyik hajnali 3-tól 5-ig tartó fennléttel párosult, mégis kipihenten keltünk fél 8-kor. Az átlagos fél  7-hez képest most ráhúztunk egy kicsit.A reggeli napsütés melengeti a szívemet, az ablaknál kávézva töltekezem belőle, míg a kicsikém falatkázza a vajas kenyerét, közben agyalok, mit kellene főzni, amit a baba is ehet velünk. (Örök dilemma ez, hogy zöldséget is kapjon, változatos is legyen minden nap.) Csatlakozom én is a falatozáshoz, közben várjuk apát, hogy ő is velünk reggelizhessen, egy kicsit tudunk beszélgetni, mielőtt vissza kell mennie. Megvolt a reggeli, elbúcsúztatjuk apát. Nekiugrok az épp sorban jövő házimunkának, ma éppen csak a mosás a soros, a takarítással tegnap behoztam magam, amíg apa elvitte a babót sétálni.

 

Már alig vártam ezt a jó időt, hogy mehessünk többet levegőre, a lakásban beszorulva sokszor már semmi ötletem nem volt, amivel a kisfiamat is le tudtam kötni, hogy ne unatkozzon. Még szerencse, hogy egyedül is ügyesen eljátszogat, nem igényli az állandó szórakoztatást. Nagyrészt ez lehet, hogy nekem köszönhető, mert bevallom, amíg az itthoni dolgaimat délelőtt csinálom, nem tudok ott lenni mellette. De ezt is megoldjuk, mert már jön utánam mindenhova. Emiatt szüntelen bűntudatom is van, hogy nem játszom vele eleget, de segítség nélkül meg kell oldanom valahogy a házimunkát is. De hátha később előnyére válik, hogy önállóbb lesz, ebben bízom.

 

 

Na de irány sétálni! Most gyors összekészültünk, mert nem kell a rengeteg ruha, csak kabát sapi, hordozóba berakom a babát, letrappolok vele a kocsihoz és megyünk a városba. Imádunk sétálni, mindig feltölt energiával! Csak egy dolog árnyékolja be, hogy csupán ketten megyünk. Bevallom mindig irigykedve és bánattal nézem a beszélgetős, ücsörgős anyukákat, mert nekem ahol lakunk, nincs sok ismerősöm. Akik vannak, munkatársaim, dolgoznak, ritkán találkozunk, családom, régi barátaim messze laknak, oda is heti egyszer megyünk, így ez egy kicsit beárnyékolja a napjaimat. Ki hitte volna, hogy az ember lehet ilyen magányos. De szüntelen próbálok az önsajnálatból kilépni, ami sokszor elér, próbálkozom új ismeretségekre szert tenni, baba mama klubba is mentünk már a kicsikémmel.

 

A sétából hazaérve, a boltban vásárolt teli szatyorral és a babát kicsatolva gondolkozom el, már megint hogyan fogom ezt a rengeteg mindent felvinni a másodikra?  Felérve kiteregettem a szupi segítségemmel, utána megette a tízórai gyümit, és cicivel elszenderült a déli alvásba. Kezdődhet az énidő! Ami most bolognai főzéssel és napi sztori írással telik. Másfél óra alvás után felkelt Cs., megebédeltünk és apát várjuk, akinek ma nagyon hosszú napja
volt. Délután kis játék és hempergés után 6-kor fürdetés, kisfiamnak a nap fénypontja, ami mindig közös program. 7-8 között viszem aludni. Közben drukkolok, hogy apa be ne aludjon mire visszamegyek a szobából, hátha kicsit összetudnánk bújni, kicsit még nyugiban beszélgetni, de a horkolást meghallva ez a remény gyorsan szertefoszlik…Hagyom aludni, mert 1-kor kel, ma marad a telefon és a kád melegvíz lazulni.