Ez egy vendégtörténet a “Csak egy nap az életünkből” felhívásomra. Meséld el, milyen egy napod. Anyaként, hogy érzed magad. Írj őszintén! Küldd el nekem a csepelyt@gmail.com címre és legyen közkincs, hogy mindenkinek adjon valamit!
Remélem, összeszedett lesz a következő iromány, mivel írás közben a járóka és a laptop között ugrálok. Szóval 3 és fél hónapja telnek kisfiam körül a napjaim, és a kezdeti totális kétségbeesésből már szerencsére sikerült kilábalnunk. Az ember tudja, hogy majd éjjel fel kell kelni a babához, meg retteg a kakis pelusoktól, aztán kibújik a baba, és rájön, hogy a kakis pelus a legkevesebb. Sőt bevallom, annak a kakinak időnként úgy tudok örülni. A kezdeti totális kétségbeesés a tapasztalatlanságomnak volt köszönhető. Kezdő anyaként az elején minden miatt képes voltam megijedni, kiborulni. Először megfogni is alig mertem, nehogy összetörjem szegényt. Ez utólag persze elég viccesen hangzik. Ha nem tudtam miért sír, akkor már az ügyelet tárcsázásán gondolkodtam, ha félrenyelt, azt gondoltam, itt fog megfulladni, egyszóval volt elég stressz forrás. És persze még van is, csak azóta megtanultam velük együtt élni. Aggódni érte valószínűleg most már életem végéig fogok, de rájöttem, hogy meg kell tanulnom ezt kezelni, különben becsavarodom.
A napjaink nagyon hasonlóan telnek, de mindig van valami újdonság. Az segít átvészelni a nehézségeket, hogy minden reggel eldöntöm, hogy megpróbálok valamit jobban csinálni. Vagyis abban reménykedem, hogy ma valami jobban fog sikerülni a tegnaphoz képest. Kevésbé lesz nyűgös, jobban tartjuk magunkat a napirendhez, könnyebb lesz elaltatni a kiságyban, valahogy több tejem lesz, és nem kell az esti utolsó két evést pótolni, sikerül megcsinálnom a házimunkát, elintézni egy telefonhívást, többet pihenni, apával több időt tölteni. És ha már van aznap csak egy icipici sikerélmény, akkor már örülök. Ha nem, akkor sem csüggedek, hanem elhatározom, hogy na majd a holnap. Lehet mindez hülyén hangzik, de úgy érzem, a napok egyhangúsága közepette szükségem van apró célokra és apró sikerélményekre. Arra, hogy ne csak úgy sodródjunk egész nap, hanem kicsit tudatosabban csináljam a dolgokat. Nyilván ez nem jön mindig össze, és vannak napok, amikor tényleg csak sodródunk és össze-vissza eszünk, össze-vissza alszunk, és nap végén meg sem tudom mondani, mi hogyan is volt, annyira összefolyik minden.
Persze ennek ellenére tele vagyok bizonytalanságokkal, és szabadidőmben bújom a netes cikkeket és fórumokat válaszok után kutatva, hátha valaki valahol megmondja a tutit. És állandóan agyalok, hogy igény szerint szoptassak vagy tartsam magam szigorúan a napirendhez, kiságyban altassam vagy cicin, hogy vajon azért nem tudjuk fürdés után elaltatni, mert nappal túl sokat alszik, hogy hogyan tudnám növelni a tejem, hogy ne kelljen pótolnunk, hogyan tudnám újra hason altatni anélkül, hogy állandóan emelgetné a fejét. Jó-e ha hagyom egyedül játszani a járókában, és nem szórakoztatom 0-24 (ilyenkor azzal a cikkel nyugtatom magam, amiben azt írták, hogy fontos, hogy hagyjuk a babát egyedül is játszani, hogy megtanulja egyedül is elszórakoztatni magát), meg hogy úgy általában jól csinálom-e, amit csinálok, jó-e neki, a fejlődésének. Mi van, ha elkövetek bármilyen negatív dolgot, ami bár most apróságnak tűnik (mondjuk hagytam 1 perccel tovább sírni a kiságyban, mert még azt a tányért el akartam mosogatni), kihat majd az egész felnőttkorára.
Photo by Ella Olsson on Unsplash
És persze nem csak ezek miatt stresszelek, hanem amiatt is, hogy apával hogy tudnánk több időt együtt tölteni, mert tudom, hogy hiányzik neki sok minden, ami a baba előtti életünkben volt. Például kirándulni, megnézni a kedvenc sorozatainkat valami nasi mellett, moziba menni, társasozni, elmenni a barátainkkal sörözni vagy szimplán úgy együtt lenni, mint férfi és nő. És nem arról van szó, hogy megbánta volna, hogy megszületett ez a kis tünemény és fenekestül felforgatta az életünket, hiszen mindketten akartuk, terveztük, sokáig próbálkoztunk is, hogy összejöjjön, csak van pár dolog, ami mégis hiányzik az embernek, és időnként vágyik rá. És a baba valahogy mindig akkor a leghisztisebb, akkor nem akar az istennek sem elaludni, amikor apa hazajön a munkából, és minden este egy kihívás, hogy meg tudjunk vacsorázni, el tudjunk menni mindketten fürdeni, és mellette még picit pihenjünk is. Hiszen apa ledolgozta a 8 órát az irodában, és amikor hazajön, le akar ülni egy kicsit a kanapéra és lazítani. Az egy másik dolog, hogy anya is melózott egész nap és szintén vágyik egy kis pihenésre, segítségre, örülne, ha apa átvállalna egy büfiztetést, altatást vagy játékot, de sokszor meg sem merem kérni rá, mert apa keresi a pénzt, és ha hazajön, jár neki a nyugalom. Emiatt is állandóan őrlődöm, hogy ez vajon jó-e így.
És egyébként apa nagyon örül mindig a babának, amikor hazajön, és szeret vele foglalkozni, csak amikor elfárad, akkor szereti visszaadni anyának. Úgyhogy az egy órás altatásból apa áll 15 percet a kiságy mellett, anya pedig a maradék 45 percben próbálja simogatni a buksit, hogy végre lecsukódjanak azok a kis szemecskék. Bevallom, az elején dühös voltam emiatt, hogy mindig nekem jut a dolgok oroszlán része, és apának könnyű, mert neki nem kell etetnie, nem kell hozzá éjszaka felkelnie. Bármikor lepasszolhatja, mert anya az, akinek mindig ott kell lennie, rendelkezésre kell állnia, anya az, aki sosem pihenhet, mert egy anyától mindenki ezt várja, hogy lázasan, betegen, hulla fáradtan, rossz hangulatban is ugorjon, amikor szükség van rá. És amikor a nagyi itt van, ő is csak akkor csinál meg valamit anya helyett, amikor anya benyögi, hogy most már majd bepisil, és odanyomja a nagyi kezébe a babát, hogy folytassa a büfiztetést. Mert a nagyi szerint anyának kell megtanulnia, gyakorolnia a baba körüli teendőket, és ezért hagyja, hogy mindent szépen anya csináljon, ő pedig csak megfigyelőként van jelen. Persze ha valamivel nem ért egyet, a véleményét azért elmondja, hogy ő ezt meg azt miért nem így csinálná, és anya vérnyomása ilyenkor az egekbe szökik, hogy ha ennyire jobban tudja, akkor tessék, itt a baba, szívesen átadom a lehetőséget. De tudom, hogy jót akar ilyenkor, és aztán elszégyellem magam, hogy gondolatban csúnyán beszóltam neki.
Szóval valahogy így telnek a napjaink, és most realizálom, hogy ezt az irományt már lassan 1,5 órája írom, és a baba már egy órája alszik, és mivel hetek óta tervezem, hogy leírom a gondolataimat, és ma végre sikerült, ezért már meg van a mai sikerélményem. És ha anya kiegyensúlyozott, akkor a baba is kiegyensúlyozott, és ilyenkor a nehézségeket is könnyebb átvészelni. És anya ilyenkor hálát ad, hogy van egy édes kisfia, egy szerető férje, illetve a család többi tagja is, akiket szintén szeretünk, és ők is szeretnek minket. Egyébként amire rájöttem, hogy nem kell tökéletesnek lenni. Ha valamivel megkönnyíthetjük az életünket, akkor éljünk a lehetőségekkel, és ne szégyelljünk semmit, hiába várja el a társadalom. Például tegnap nem főztem, hanem inkább pizzát rendeltem, mert ahhoz volt kedvem. És hagyom apának, hogy munkából hazafele bevásároljon, hiszen úgyis kocsival van, és neki könnyebb is cipekednie. Ha a nagyi ki akar teregetni vagy ebédet hoz, akkor hagyom neki, mert ezzel mind nekünk lesz könnyebb, és mind hozzájárul anya épelméjűséghez. A másik pedig, hogy megtanultam örülni az apróságoknak: egy pohár rostos narancslének, 1 órával több alvásnak, annak, ha meg tudom mosni a hajam, egy fél pizzának a hűtőben, ha sikerül felhívni a gyerekorvost, ha tudok chatelni 10 percet a barátnőkkel, ha kisebb megszakításokkal is, de sikerül apával megnéznünk egy filmet. És persze mindennek, ami a babával kapcsolatos: ha mosolyog, gügyög, végre nem bukja ki hajnalban a megevett tej felét, van kaki, nem nyel félre, gyorsan elalszik, csinál valami újat a járókában, hízik pár grammot. Lehet ez így túl nyálasan hangzik, de nekem ezek segítenek, és bár vannak hullámhegyek és hullámvölgyek is bőven, és van, hogy nagyon sötéten is tudom látni a világot, próbálok nem belesüppedni az önsajnálatba (még ha néha olyan jól is esne), hanem tenni a boldogságomért, a boldogságunkért.
Ha érdekelnek az írásaim, kövess Facebook-on is. Ha olvasnál sport vagy életmódváltás témában, kövesd a https://pilatesmaskepp.cafeblog.hu/ blogom. Ha elmesélnéd a saját történetedet, és nem bánnád, ha a blogon megjelenne, írj nekem:csepelyt@gmail.com
Kommentek