Ma Lidus mellett ébredtem. Puha kisbaba arc durmolt mellettem. Páratlan élmény. De én csak reggelente tudok mellette aludni, ráébredni szeretek, éjjel nem megy. 9 után nem sokkal ébredtünk és 10-re szerettem volna elmenni a közelben lévő baba angolra. Na, azt hogy…? Ismerem annyira Lidust és önmagam is, hogy tudom, hogy a reggeli rutin mennyi idő, mi kell ahhoz, hogy a minimumot kihozzunk magunkból. Ott akkor hoznom kellett egy döntést, hogy igaz, hogy 9 óra 10 perc van, most szállunk ki az ágyból, de akkor is ott leszünk a baba angolon. Nem akartam készülési rekordot állítani, sem siettetni magunkat, hanem a kis szenzoraim azt mondták, hogy ez belefér, jó lesz. Lidust az etetőszékbe tettem, kenyérkét kapott sajttal. Reggelire szeretek neki ilyen egyedül ehető dolgot adni, mert így rövidebb idő alatt elkészülünk, hisz nem én etetem őt, hanem nagyjából ő magát. Engem az is motivál, hogy látom, hogy élvezettel majszol egyedül. A baba hányó ösztön eddig megvédte attól, hogy megfulladjon komolyabb darabkákban. Végülis a tökéletes reggeli outfit tekintetében le kellett mondanom a fogmosásról és a fésülködésről, a kávémat nem jóízűen, de éppen lehörpintettem a hurcikabátban Lidussal a hátamon és 10 órára pont odaértünk az angolra.
Photo by Michael Fenton on Unsplash
Milyen jó döntés is volt ez, mert így szemtanúja lehettem, annak, ahogy Lidusba beleszeretnek! Hát ilyen különleges dolgok miatt megéri felkelni és erőt venni magunkon. Az úgy volt, hogy az angol tanárnéni 5 éves igen eleven fiacskája is ott volt az angolon. Lidus egy végtelenül bátor kislány, ezen ma különösen elámultam. Ő elmegy tőlem és beül a körközepébe. Be ám! És odamegy bárkihez és felkéredzkedik a térdén, ahogy ül ott a földön. És megy. kivesz magának egy tojáscsörgőt. Ahogy ültem néztem, hogy a manóm ott van tőlem messze, teljesen magabiztosan, félelem nélkül, akkor nagyon büszke lettem. Magamra is. Ugyanakkor valamit tanultam a bátorságról és arról, hogy ilyen lazasággal, fesztelenséggel kell bemenni a kör közepére. Ez rímmel a tegnapi bejegyzésemre, amikor kiakadtam az engem ért vélt és valós kritikákon.
A kisfiú kiszúrta Lidust. „Baba, milyen cuki vagy…” (fejsimi). „Baba, gyere te is…” stb. Lidus pedig ment a kisfiú után, mászott mögötte. És szemeztek. És még a szivárványos lepel alá is bebújtak. A foglalkozás végén pedig azt mondta a kisfiú az anyukájának: „Jaj, anya, bárcsak velük lakhatnék. Egy ágyban aludnánk és reggel megölelném. Anya, szeretnék egy ilyen cuki kistesót”. Majd ahogy Lidus feküdt a földön öltöztettem overálba, a kisfiú odajött nézegette, becézgette, Lidus ámulva nézte és a fiú azt mondta „ő a szerelmem”. No, én elolvadtam, mint vaj a pirítóson. A kisfiú mondjuk annyira eleven volt, hogy nem hoztam volna haza, de ez a szerelem, ez a nem tudom milyen kémia az 5 éves és 10 hónapos között valami lenyűgöző volt.
A délelőtti alvásunk érdeklődés hiányában elmaradt. Ellenben a szomszéd anyával és babával elmentünk 14 óra előtt sétálni és Lidus szempillantás alatt elaludt a hátamon. Nem tudom, hogy életkori sajátosság-e ( a másik 10 hónapos baba is hasonló szokatlanságokat csinál), de az egykori rutin most teljesen átalakul. Ami nem baj, csak alkalmazkodnom kell. Ebédet nem nagyon evett a baba, ellenben uzsonnára kétpofára ette a joghurtot és a banánt. Délután jött a nagyi, mert ma pilates óra nap van. Egyébként rekord létszámban, 14-en voltunk az órán. Hazajőve vidám Lidust találtam, a mama szerint sem volt semmi gond. Olyan aranyos, édes, okos gyermekem van, egyszerűen bele tudok fulladni néha a szeretetbe. Ma egyedül vagyok, mert apa dolgozik a hangstúdióban. Játszottunk, olvastunk, egymás mellett elvoltunk Lidussal. A fürdéssel valami gáz volt, le sem akart ülni a kádban. Sebaj. Az altatás érdekesen alkault, mert lekapcsolódott a ciciről, nem akart rajta elszenderülni. Egy egész újszerű pozíciót találtunk, hozzám hasonló pilátesz oktatók biztos bírnák ezt a pózt. Egy lábon állok, másik lábam térdben hajlítva, talpam a fotelen pihen. Lidus popója a combomon, feje a mellemen, szája tátva, szeme lassanként lecsukódik.
A tegnapi naphoz és bejegyzésemhez kapcsolódóan pedig, végtelenül hálás vagyok a sok-sok biztató üzenetnek! Írtátok többen, hogy szívjam fel magam, mert az oviban is megkapom majd a kritikákat. Én ettől félek! Én annyira, rettenetesen konfliktuskerülő vagyok, és valahogy ösztönösen a jót vonzom be magam köré, a konfliktust pedig kerülöm. Érzékeny vagyok, na. De amiben most még nem vagyok jó, majd abban fejlődhetek, nem?
Ha érdekelnek az írásaim, kövess Facebook-on is. Ha olvasnál sport vagy életmódváltás témában, kövesd a https://pilatesmaskepp.cafeblog.hu/ blogom. Ha elmesélnéd a saját történetedet, és nem bánnád, ha a blogon megjelenne, írj nekem:csepelyt@gmail.com