Január 1-jén reggelire lencsesalátát ettünk, napközben nem csináltunk semmi különöset. Délután átsétáltunk a dédihez (Lidusé, Ágoston nagymamája), aki egy kellemes sétatávolságra lakik. De jól esett gyalogolni az üres utcákon. Olyan volt, mint egy apokalipszis másnapján, amit hála Istennek a mi családunk túlélt. Lidus a hátamon a közös kabát alatt. Imádom őt a hátamon. Sokan megkérdezik kap-e levegőt, sőt olyat is kaptam már, hogy szegény gyereknek, milyen rossz ott neki. Mindez elgondolkoztat, hogy „azemberek” mégis mit gondolnak a gyereknevelésről. A gyereket úgy kell nevelni, ahogy azt kell. Ne csináljuk már, hogy eltérünk a régi idők sztenderdjeitől. Vagyis ez is érdekes: a 19. század második felének őrületeit tartjuk, de az évszázadokkal ezelőtti természetes működést tiltjuk. Illetve ezt az ösztönösséget, egyszerűséget most próbáljuk újra megtalálni, de nehéz, mert nagyon a fejekbe van verve, ami már a mi anyáink fejébe is volt. Mindenesetre én imádom Lidust a hátamon és imádtam a mellkasomon is, és mindebben még az a jó, hogy ő is szereti mindezt.
Photo by Jamie Street on Unsplash
Estére viszont rámtört valami nyavalya, ami miatt pokol volt az éjszakám. Hajnal felé majdnem el is ájultam. A tükörbe nézve úgy néztem ki, mint a szülés után, mikor a sok vérveszteségtől halálra sápadtam. Alig bírtam reggel felkelni, Lidus 7-kor ébredt, majd addig meddig henteregtünk az ágyban még sikerült visszaaludni. Második turnusban a kanapán aludtunk. Ő mint egy kis részeg hátát a vállamnak vetve, ahogy én az oldalamon feküdtem. Én meg közé és a díszpárna közé szorulva, kezem a fejem alatt. Kis Buddha ott szuszogott, mint az alkesz, aki elaludt a feles felett. A reggeli evés, ivás után jól lettem. Amikor kezd rámtörni valami nyavalya én mindig elhatározom, hogy nem lehetek beteg. Egyrészt mert pilates órákat tartok és képtelen vagyok lemondani, a másik hogy Lidust el kell látnom, akkor is ha a taknyomon csúszok. Ezért mindent megteszek, hogy ne legyek beteg.
Ma semmit nem csináltunk, mert azért még nem voltam erőm teljében. A nap legérdekesebb eseményei Lidus étkezési voltak. Alapvetően kétszer biztosan (ebéd, vacsora), de inkább háromszor (uzsonna) adok neki enni az anyatejen kívül. Azt kell mondjam, hogy a fő tápláléka az anyatej és egyelőre semmi pénzért nem mondanák le a szoptatásról. Ahogy mohón a cicire harap és szopi közben a kezeivel simogat, nyünyürget és ahogy elalszik és rám nevet mikor észbe kap, az egy durva drog. Nincs cumija, az is én vagyok. Délelőtt ma kapott rizskását bolti gyümölcspürével. Ez a rizskása most nagyon bejön. Ebédre brokkolis pürét olvasztottam ki, uzsonnára megkapta a maradék gyümölcsöt (valójában egy karalábés, répás, durum darával sűrített verzióval próbálkoztam, kevés sikerrel). Vacsorára édesburgonyás-kelbimbót olvasztottam a fagyasztóból, de ezt nem ette meg. Aztán kínáltam üveges bologanival és azt sem. Aztán kivettem a székből, hagytam tombolni és kakilt egy nagyot. Ezek után megette az üveges bolognait az ölemben. Majd az esti játék közben a földre leesett ikeás parafa hőálló alátétbe beleharapott és lenyelte a kis darabot. De semmi baj, mert azzal a lendülettel a komplett vacsorájával együtt kihányta. Nem kéne elfelejtenem, hogy vannak fogai.
A baba etetéséről még annyit, hogy fejtörést okoz, hogy változatos legyen és az is, hogy ne felejtsem el, hogy az ő kajájához is legyen alapanyag! Igyekszem darabosabb ételeket készíteni neki, de egyelőre úgy tűnik, hogy ad hoc jelleggel ezeket kihányja, mert felfordul a gyomra a darabkától. Ennyit erről, biztos vagyok benne, hogy nem fog egész hátralévő életében csak anyatejet és püréket enni.
Ma a kis gyengeségem ellenére azért elmentünk egy hurcis sétára és vettem alapanyagokat a húsleveshez, sült csirkéhez. Amúgy nem csináltam ma semmit, sokat nyomkodtam a telefonom, mert az idei év nagy projektjéhez gyűjtöttem infókat. Írok egy könyvet. Szeretnétek, ha írnék egy könyvet?
A férjem meglepően korán hazajött a munkából, türelmetlenül várta, hogy főjön a tészta a leveshez. Én feldobtam magam a kanapéra, de mire igazán kényelembe helyeztem volna magam Lidike már ott volt és ajvékolt. Időnként a lelógó lábujjamat is megharapja. Őrült a csaj. Lidust későn fürdettük, mert egy kora esti alvás miatt szívesebben játszott (értsd: rágta a HDMI kábelt, mászva futkosott, próbál megállni úgy, hogy nem kapaszkodik, megrágja a játékait és eldobja, a könyveket fejjel lefelé nézegeti)
Ma többször elérzékenyültem. Egyszer akkor, mikor olvastam, hogy a Heim Pál inkubátorába tettek tegnap egy kislányt. Lidikére néztem és a kisfiamra is gondoltam. Hogyan ítélkezzek egy édesanya felett? Ugyanakkor a kislányt sajnálom, hogy soha nem fogja megtudni, milyen álomba szenderülnie anyukája doboló mellkasán. Aztán meghallgattunk zenét és Lidus molyolt és esküszöm ez olyan gyönyörű. Kis puffancs… és a hurkás ujjaival fedezi fel a dolgokat, miközben figyelmét beszippantja a tárgy. Ilyen emelkedett érzelmi állapotokban fürdök a boldogságban.
Ha érdekelnek az írásaim, kövess Facebook-on is. Ha olvasnál sport vagy életmódváltás témában, kövesd a https://pilatesmaskepp.cafeblog.hu/ blogom. Ha elmesélnéd a saját történetedet, és nem bánnád, ha a blogon megjelenne, írj nekem:csepelyt@gmail.com
Kommentek