Ott hagytam abba, hogy válni akarok. Karácsony előtt 2 nappal mit is akarhattam volna? Bejglit sütni? Az olyan snassz. Válni akarok…nem először. Annyi romantikus igazság terjed arról a neten, hogy aki egyszer igent mondott, az ha beledöglik is a kötelékben marad, mert Isten ugye ezt akarta. De Istenre én sosem gondoltam egy szigorú diktátorként. Szerintem hajlamos a rugalmasságra, csak abból nem enged, hogy minket embereket, szeretett gyermekeit a saját fejlődésük érdekében olykor kritikus szituációkba sodorjon.
Amikor azt mondom, válni akarok, tulajdonképpen arra gondolok, hogy tökéletesen eszköztelen vagyok és rettentően félek, hogy nekem ebbe a reménytelennek látszó, érzelmi útvesztőben kell maradnom egész hátra lévő életemben. Nem válni akarok, hanem megoldást találni arra a párkapcsolati gubancra, ami újra és újra körénk tekeredik.
Tegnap elmentem sétálni rohadt mérgesen, Lidust babakocsiban tolva, gyönyörű tavaszias időben. Zenét hallgattam közben. Most először hallgattam zenét. Valamelyest egy jó kis agyátmosó futást volt hivatott pótolni ez a tempós séta. Ilyenkor eljátszom a kétsegbe esett, világon egyedül szenvedőt nőt, most már anyát is, majd eljutok a spártai harcos, kőszívű amazon karakterèig, fűszerezem egy kis Terèz anyával, közben borzongok, bizsergek, mondhatni szűröm át a szitán az érzéseimet, mint aki aranyat keres a patakban.
A dalog szövegében sokszor felbukkant: anyám azt mondta, hogy…Lesújtott, hogy a felnőtt emberek, benőt kutaccsal és pelenka nélkül is még mindig olyan tartalmakkal töltekeznek, amikben benne van az anya és hogy anyám mit mondott. Az apa hiánya vagy nem megfelelőssége alattomosan rombolja szét egy fejlődő lélek világ- és önképét, de az anya a minden. Amit anyám mondott az úgy van. És amit nem mondott, de kellett volna, épp úgy fáj. Drága férjem, balhézzunk már kevesebbet, ha a kis Lidust meg akarjuk kímélni egy pszichoterápiától. Vagyis szeress, becsülj, mert ha nem valami olyat találok mondani Lidusnak, ami miatt 20 év múlva ír egy verset, hogy “anyám azt mondta…”.
December 23-án délután azért még borzasztóan, ijesztően ocsmány módon összevesztünk saját érzelmi összezavarodottságunk miatt. A pszchilógusok ilyenekről írják cikkeiket a menő női magazinoknak. “A gyerek előtt veszekedetek, aki később figyelemzavaros lett és kiközösítették az óvodában.” Azon túl, hogy bánt, hogy ezt tettük már sokadjára és mardos a bűntudat, hogy Lidusnak mi vagyunk a világ és ha veszekszünk, akkor a világában földrengés van, hogyan tudnánk nem előtte veszekedni, ha egy fedél alatt élünk és az indulat, sértettség kikívánkozik? Talán a megoldás nem abban rejlik, hogy előtte nem csináljuk, hanem hogy megtanulok kommunikálni és változtatunk a játszmáink menetén.
Azért 23-a estére összeszedtünk magunkat, mert mentünk az anyósékhoz. De mire onnan hazaértünk megint bizonyos okoknál fogva elszakadt a cérna. 24-én reggel viszont a karácsony szelleme minket is megérintett és sínre tettük magunkat. Valahogy összepakoltunk, mindent betömtünk a kocsiba, aminek teljes csomagtartóját elfoglalja a babakocsi és lejöttünk Miskolra.
Itt szokásos, gyermekkoromat idéző rendszerben zajlik a karácsony, csak most már a saját gyerekem is részt vesz rajta. Eljött hát a nap “amikor majd a te gyereked bontja az ajándékokat” és végre a zöld szalonnak nevezett szoba kamasz kori bútoraimmal kis lakóra lelt.
Ez volt az a karácsony, ami más mint eddig, hisz bővült a család. Ahol gyerek minőségből szülőkké váltunk, de azért jól esik még enni az anya főztjét és nénjére hagyni a bejgli sütést. Maradok gyerek Lidussal a játszószőnyegen, karácsonykor hadd legyen így. A férjemnek azért voltam csinos feleség, ő volt nekem sármos férj, az utolsó pillanatra csak összeállt a kép.
Ha érdekelnek az írásaim, kövess Facebook-on is. Ha olvasnál sport vagy életmódváltás témában, kövesd a https://pilatesmaskepp.cafeblog.hu/ blogom. Ha elmesélnéd a saját történetedet, és nem bánnád, ha a blogon megjelenne, írj nekem:csepelyt@gmail.com
Kommentek