Egy kicsit el vagyok csúszva a napi történetekkel, mert tegnap a tegnapelőttöt írtam meg, ma meg a tegnapot és a mai napot fogom együtt. Onnan folytatom, hogy tegnap elvittem Lidust a gyerekorvoshoz. A betegrendelésre most mentünk először. 16-kor kezdődött és mint előre látó anya, odamentem 15:45-re és 15.-ként regisztráltak minket a nálam még előrelátóbbak után. Ott volt Ágoston is, Lidus, babakocsi, minden. A kartonozóban a néni felhívta a figyelmem arra, hogy az okostelefonomon tudom követni a várakozók listáját, így akár haza is mehetünk és visszajövünk, mikor látom, hogy csak pár beteg van előttünk. A rendszer szerint 17:25-kor következünk mi. 5 perc jut egy betegre, ezt a téli overálos időszakban az öltözés gondolom fel is emészti. Hazamentünk, sütöttem tovább a pizzás csigákat és lestem folyton a várakozók listáját. A vendégeinket 17-18 között vártuk, tehát sejtettem, hogy a prognózis alapján mi Lidussal épp a dokinál leszünk, mikor megjönnek.
A második körben már hurciban vittem Lidust. A rendelő nagyon közel van, de az overálos gyerek az én kabátomhoz szorítva egyszerűen csúszik ki a kezemből, ölben nem tudtam vinni. A babakocsit utálom. Már csak 5 beteg volt előttünk, szépen felültettem a pelenkázóra is vártunk. Az én gyerekem néha szemléltetés jelleggel köhintett, egyébként hangoskodott, flörtölgetett, ugrabugrált. Aggódtam, hogy nem hiszik el, hogy beteg. A doki megvizsgálta és azt mondta, pici torok pirosság van, meg egy kis mellkasi zörej, de semmi más és a gyerek láthatóan annyira jól van, hogy nem rontaná el a kedvét mindenféle vér- és vizeletvizsgálattal. Nem kifejezetten talált összefüggést a három nap alatt felhozott változó tünetek között.
Photo by Gareth Harper on Unsplash
Otthon már várt a barátok egy része. A társaság nagy része férfi volt és Lidus egyáltalán nem ijedt meg tőlük. Érdeklődve figyelt az ölünkből, szemével bekapcsolódott a beszélgetésbe, bujkált az asztal alatt, álldogált a szék lábánál és ha valakinek az arca túl közel került, azt megcsapkodta. Ettünk, ittunk, mulattunk, baba jelenléte mellett is abszolút működött a kikapcsolódás.
Az éjszakánk már nem volt ilyen vidám, tulajdonképpen az azt megelőző éjjel folytatása volt. Hernyóként tekeregtem a fotelben és már akkor is elaludtam, amikor nem akartam. A reggeli alvás ment meg, ami olyan 7 és 9 óra között történik. Én ekkor teljesen kipihenem magam. A párkapcsolati válságunkról nem írtam, de most aktuális lett. Az a mélypont, ahova 3 hónap alatt jutottunk végül megmutatta a fölfelé vezető utat, de a karácsonyi „ajándékot kell vennem, de közben bezárnak a boltok és egyébként is utálom a karácsonyt” érzés viszont egy pöccintéssel visszalökött a szakadékba. Ugye ez egy blog, őszinte vagyok, de annyian olvassák és sokszor nem is tudom, hogy kik, hogy nem merek és nem szeretnék olyan dolgokat kitárgyalni, amik a férjem jó hírét sértik. A lényeg, azt hiszem, a dolgok nem tudnak igazán megváltozni, ha maga az ember a saját személyiségét, önismeretét nem fejleszti, nem dönti le saját korlátait, nem veszi észre saját berögzült szokásait, nem csiszolja a kommunikációs készségeit és alapvetően nem gondolja helyesnek a szívből élést. Mert a másik iránti megfelelési vágyból megtehetek dolgokat, de ha egy pillanatra nem figyelek, akkor előjön, aki valójában vagyok. És nem baj, ha valamilyen vagyok, de az baj, ha ez engem mindig eltaszít másoktól, nem visz előre és ezt nem vagyok hajlandó észrevenni. A karácsony egy kiváló alkalom, hogy kiforduljunk önmagunkból, épp azért mert mindenki annyira azt várja, hogy a szeretet jegyében a fa tövéből ölelkezve pislogjunk kifelé.
Ma barátnőim jöttek délután, Lidus újabb partiban találta magát. A csajokat is bírja, de a dobozkájában jobb sorsát váró házi ölebet viszont ugyanúgy elkerülte, mint a porszívót. Lidus úgymond szűköl, ha vele egy magasságban számára félelmetes dolgot talál. Porszívó, zsebkutya…Elég vicces látvány és valahol érthetetlen, mert közben nagyon izgatott és kíváncsi, de mégis csak eluralkodik rajta a félelem. Persze egyszer véletlenül elmászott a dobozkutya mellett és csak utólag vette észre, hogy ott van. Akkor azért elkezdett panaszkodni, hogy „Anya, itt egy izé, tudtál róla?!”
A barátokkal, ünnepléssel töltök napokba azért csúszott hiba. Sajnálom, hogy a szeretet ünnepén én legszívesebben a „hogyan váljunk el” kereső szavakat írnám be. De most sem fogok rákeresni, mert biztos minden rendbe jön. Épp abba a rendnek látszó állapotba, ami majd megint ugyanabba a katasztrófába torkollik. Néha úgy érzem, egyedül ehhez kevés vagyok, mert ez egy párkapcsolat. De hát olyan szép család vagyunk nem? És ott ez a kis Lidus, vele mi lesz?
A napi baba-mama, családi naplóm olvasd itt!
Házassági vívódásaimat itt találod!
A szomorú múlt, amivel indult a blog, itt olvasható.
Facebook csoportjaim: Anya vagyok, babát várok, Szülőszoba SZIVÁRVÁNYANYU Timi
Ha érdekelnek az írásaim, kövess Facebook-on is. Ha olvasnál sport vagy életmódváltás témában, kövesd a https://pilatesmaskepp.cafeblog.hu/ blogom. Ha elmesélnéd a saját történetedet, és nem bánnád, ha a blogon megjelenne, írj nekem:csepelyt@gmail.com
Kommentek