Ezt a történetet kaptam. De mintha én írtam volna…2 évvel ezelőtt velem is szinte így, ugyanott. Mert velem akkor történt, de veled meg most és holnap meg mással. Nem tudjuk megakadályozni, de a kollektív tudatosságból, a női erőből tudunk meríteni ilyen írások által is.
Sok hosszú sztori van, mind mély és megható, egy egy nő igazi története a nővé válásról.
Mi több mint a 1 évvel ezelőtt döntöttünk úgy, hogy elkezdjük a babaprojektet. Azon kívül, hogy tudtuk, hogyan kell csinálni, nem sok mindennel voltunk tisztában, értem ez alatt, hogy termékenyek vagyunk-e, mi lesz, hogy lesz. Egyszerűen csináljuk és alakítjuk az életünket hozzá. Az volt a biztos, hogy akarjuk. Ezt meghallgatta a sors, 2-3 hónapon belül pozitív lett a teszt. Ez egy vasárnapi nap volt, akkor már 1 hete késett. Egy részről paffon voltunk, más részről rendkívül izgatottak, és nem tudtuk mi vár ránk. Mentem orvoshoz, annyira korai volt még, hogy vértesztre küldött. De korán jöttek a problémák: barnázás+progeszteron. A folyamatos alvadt vértől felfázás tüneteim voltak, de nem adtak a dokik semmit rá, mert terhes voltam. Pokol bugyrokban jártam minden nap. 2 hétig egyre erősebben jelentkezett a tünet, és a végén 7 hetesen spontán elvetéltem, műszeres befejezés vasárnap éjszaka, összetört a világ, és emellett mindenki. A mi családunkban az első babó lett volna.
Eltelt félév és újra pozitív volt a teszt, nagyon vártuk, izgultunk, főleg az előző tapasztalat után rendkívül óvatosan próbáltuk kezelni. De az első pozitív teszt után 3 nappal megjelent a rém: barnázás. Lefőttünk, mint a reggeli kávé 2 perc alatt, azonnal doki, vizsgálat. Nem tudjuk mi van, fekvés, most kihagytuk a progit, mert nyáron kiderült a váralvadási problémám, így elővigyázatosságból nem kaptam. 1 hét, újra UH, 1 vetélés mellett van egy egészséges embrió 5-6 hét, ez még eltart egy darabig míg kiürül, addig barnázok. Összesen 8 hétig feküdtem, utolsó 2 hetet már csak elővigyázatosságból, addigra már elmúltak a tünetek, de tutira mentem. Kb még nagyobbat sem mertem lépni, mert ugye minden számít. Jöttek a terhességi tünetek, hullámoztak de, ami nem múlt az az émelygés, később a minden ételtől való undorodás. 7 kilót fogytam, volt miből.
Eljött az első genetikai UH, 13.hétre kaptam időpontot, előtte már pár nappal teljesen zizi voltam, mint aki érez valamit, de nem tudtam megfogalmazni mit. A vizsgálaton minimálisan, de eltéréseket találtak: tarkó redő 3,3 mm, minimális visszafolyás szívecskében. Ez így 1:20-hoz arány a Down-kórra, a vérteszt javított ezen 1:150-hez, de genetikára küldtek automatikusan a Bajcsyba. A hosszú hétvégék miatt gyakorlatilag 3 hétig nem tudtuk, hogy beteg-e a babánk vagy sem. Amit lehet elolvastam, volt minden: „ez még nem sok, sokkal rosszabb eredményekkel is egészséges kisbabát szültek”-től, a szülés után 10 hétig élt a baba, vagy el sem jutott születésig, és persze a Down-kor. Én eddig nem tudtam, hogy a legrosszabb, amit megtapasztalhat egy kismama, hogy LEHET, hogy beteg a gyereke. Az a 3 hét nagyon mély volt, persze tartottam magam, de üres pillanatokban az volt az érzésem, hogy most beülök az autóba, és bejelentkezek a pszichiátriára.
Photo by Alex Boyd on Unsplash
Majd jött hétfőn reggel a telefon, hogy ez nem a jó hírek napja, Down-kór. Újra összetörtünk, én pánikrohamot kaptam. Nagyon kellett azt tudatosítanom magamban, hogy van elég levegő, és nem fogok megfulladni……mindezt annak ellenére, hogy próbáltam magam mindenre felkészíteni, amennyire persze lehet egy ilyen helyzetben. Délutánra megnyugodott bennem valami, tudtuk mi a helyzet, megbeszéltük előre, hogy beteg babát nem fogunk nevelni. Ha belenézek most is a jövőmbe egészséges gyerek/ek édesanyja vagyok. Agy bekapcs, és csak a feladat volt előttem. Mit kell még intézni, szerdán este befekszem, 24 óra alatt én kész akarok lenni. Riogattak a több napos szüléssel, de úgy éreztem,hogy azután a 3 hét után én képtelen lennék még ezt akár több napig is elhúzni, egyszerűen azt már nem tudtam volna befogadni, feldolgozni. Ami legrosszabb volt az egészben akkor elmondani, akinek kell. A főnökömnek, aki végig mindenről tudott és támogatott, a kollégáknak, mivel egyik napról a másikra határozatlan időre kiestem, családnak, akik már év elején is összetörtek. Csak a barátoknak küldtem hanyagul egy üzenetet, tudtam, hogy ők érteni fogják, hogy „majd jelentkezem”. Az volt az érzésem, hogy ez az a hír, amit nem tudnak kezelni. Így mikor valakinek elmondtam, folyamatosan beszéltem én, mert nem akartam azzal terhelni a másikat, hogy elkezdjen valamit kötelezően makogni, és amúgy sem tudott semmi sem megnyugtatóan hatni rám, csak az egyedüllét, vagy a párom érintése. Maga a procedúra már végigélhető volt, sokkal jobban féltem, mint amennyire fizikailag fájdalmas volt. A tágítástól nem tudtam mit várjak, de lelkileg a burok repesztés volt a legfájdalmasabb (testileg a legkevésbé fájdalmas). Tudtam, hogy azután már nincs visszaút sehova. Ez annyira felzaklatott, hogy mire bekötötték az oxit, úgy éreztem, hogy maga szülés már csak gyerekjáték lesz. És igen, valahogy úgy sikerült. Az első oxi után, mire azt éreztem, hogy most jöhet egy kis fájdalomcsillapító, már az utolsó kitoló fájás előtt voltam, nem hatott a szuri, de még 2 napig fájt a helye…A kitolás előtti pillanatokban hihetetlen tiszta tudatosságot éltem meg, minden félelemtől fájdalomtól mentesen nyugalomban voltam. Csak azt vettem észre, hogy kész vagyok. Nem akartam semmit sem látni, és 17:40-kor visszatoltak a szobába, meg voltam 24 óra alatt. Fájdalmas volt tapasztalni, hogy újra teremtő vagyok, ilyen áron.
Pénteken dél körül haza engedtek. Délután aludtunk pár órát, és estére áttört az agy kikapcs. Elalvás előtt ébredés után sírtam, próbáltam kezdeni magammal valamit, de rájöttem, hogy minek…… a szombat teljes szétcsúszás volt, bármit csináltam elöntöttek a könnyek. Már hagytam magam, nem álltam ellen, cikáztak a gondolataim, egyik percben világgá mentem volna a másikban mondtam valami poént. Akkor nem volt az alagút végén fény. És jött a morális agybaj, hogy volt-e jogom dönteni egy élet felett? Az agyam tudta, hogy ahogy döntöttünk úgy kellett, de a lelkemben háború volt. Vasárnapra beindult a tejem, ettől megint megkattantam, nem bírtam volna fejegetni hetekig. Itt volt a határom, hétfőn hál’istennek volt az orvosom, úgyhogy bromoval már másnap reggelre sokkal jobban voltam mellügyileg, csak a többire kellett fókuszálnom. Elmentem a terapeutámhoz, aki agyilag nagyon jól helyre tudott tenni, meg tudott lenni a megértése a történteknek, egy bizonyos szinten az elengedése is, és bár nem úgy jöttem haza, mint akit prozackal teletoltak, tudott lenni egy olyan gyász, ami számomra már viselhető volt.
Ami a legrosszabb mindenben, hogy nincs tettes, nincs ok, nincs hibás, csak fájdalom, feneketlen űr, félelem a nincs mitől, keserűség, hogy ez megint nem sikerült. Nehéz a felgyülemlett tehetetlen dühöt kezelni, ha nincs hova kifolyjon. Így 4 héttel a szülés után már azért van fény az alagút végén, a félelmet, fájdalmat lehet kezelni meditációval, beszélgetéssel oldani, a dühöt is testmozgással, de az űr, ami most karácsonykor talán a legnagyobb….. az végtelennek tűnik. Vannak üres pillanatok, mikor azt veszem észre, hogy „nyálcsorgatva” ülök és merengek. Ezt érzésre talán csak a következő pozitív teszt és lehetőség fedi csak el, temeti be.
Itt szeretnék köszönetet mondani minden dolgozónak, aki a Bajcsy szülészetén és a genetikán dolgoznak. Az az emberség, türelem, kitartás és támogatás, amivel helytállnak szavakkal leírhatatlan. Végig az volt az érzésem, hogy a legjobb kezekben vagyok, és a legbiztonságosabb, legtámogatóbb környezetben csinálom végig, életem talán legnehezebb tapasztalatát a felnőtté válásom útján. Köszönöm!
Az élet szép és megy tovább. Várom.
Ha érdekelnek az írásaim, kövess Facebook-on is. Ha olvasnál sport vagy életmódváltás témában, kövesd a https://pilatesmaskepp.cafeblog.hu/ blogom. Ha elmesélnéd a saját történetedet, és nem bánnád, ha a blogon megjelenne, írj nekem:csepelyt@gmail.com
Kommentek