Lidus éjjel mellettem aludt, forró volt a kis teste. Mikor nyöszörgött, cicivel kínáltam. Ágoston reggel elment, mi tovább aludtunk. Az anyósom hívására keltem, Lidus sírni kezdett, kinyomtam a telefont, visszaaludtunk. Én hamarabb felkeltem, vártam, hogy Lidus is ébredjen és megállapíthassam, mi újság vele. Mikor felébredt láza volt, de amúgy egész kis csibész volt. Megmértem végbélben: 38,4 fok, nem adtam neki lázcsillapítót, hadd dolgozzon az immunrendszer a bacik ellen. Felhívtam a dokit, hogy érdemes-e 12-re mennünk a rendelésre, azt mondta, nem, ha a baba eszik és jól érzi magát, konzultáljunk holnap, ha kell.
Ezek után sétálni és vásárolni mentünk, majd hazaérve jött az ebéd. Ahogy Lidust etettem, az egyik kanál után eltorzult, öklendezni kezdett, azt hittem, fuldoklik, majd az összes tejet és az eddig megevett pürét kihányta. Hű, a mindenit, anyának van lélekjelenléte…Ezzel be is bizonyosodott számomra, hogy valami hányós-fosós dolog mehet át rajta, mert tegnap ebéd után is hányt, csak annak nem tulajdonítottam még jelentőséget. Védőnőt hívtam és megbeszéltük, hogy egész nap cici diétán lesz Lidus, és reméljük, kiheveri.
Na ezek után, jött a szokásos napi anyaság, majd délután elmentünk a könyvtárba és egy második kör bevásárlásra. Kacsa húslevest akartam csinálni az én drága beteg férjemnek. Én egy olyan anyuka, nő, ember vagyok, aki mindig túlvállalja magát, de az én mércém ezt bírja. Tehát ha én eltökéltem, hogy lesz ebéd, lesz vacsora, akkor megyek kétszer vásárolni és bármit megoldok, bármiért elmegyek, én nem vagyok az a kanapén döglődős típus. És ne sértődjön meg, aki az, mert én meg a nap végére leszek elcsigázott attól, hogy annyit összpontosítottam, cipeltem, emeltem, kalkuláltam és az agyamnak nem volt szünet. Ez az ára, hogy legyen, mit ennünk, pedig mikor 1 órán belül harmadjára mosogatok, mindig megfogadom, hogy mostantól életem hátralévő részében csak kaját rendelek. De én szeretek megoldani, megcselekedni, küzdeni, és ez nekem ebben az egészben a profit.
Photo by Paul Hanaoka on Unsplash
Mostanában Ágoston nagyon sokat dolgozik és tudjátok beteg is, fája a torka és ez nála minimum felér egy prosztatarákkal. Tehát halni jön haza, benyeli a húslevest, amiről nem sejti, milyen áron készítettem, majd krákog kettőt és elmegy aludni. Na ilyenkor van az, hogy felhúzom magam és a fején törném szét a tányért, hogy „te ember, nem értékeled, amit egész nap tettem? hát én is dolgozom, szenvedek!”. És akkor rájövök, hogy valami olyan dolog miatt akarom épp megölni, amit nem kért, de én megcsináltam és tulajdonképpen egészen addig egészen szívből, szeretettel adtam, amíg ő ilyen hálátlan módon le nem szarta. De ha mondjuk, nem krákogott volna kettőt és adta volna a nagy halált, hanem azt mondja, hogy „köszönöm, finom volt a leves”, akkor bennem is tovább égett volna a béke és szeretet lángja. Bizonyos tökéletes házasságokban mindez nyilván nem így van. Én idegbeteg vagyok, ő meg érzéketlen paca, és csak nálunk borul a bili egy leves miatt. De értitek a mechanizmust? Arra az esetre, ha véletlenül, esetleg nálatok is…
Tehát én ma kétszer bevásároltam vagy ötször mosogattam (van gépünk, ne mondjátok, hogy vegyek, de a be- és kipakolás, a hibás elmosogatás több idő, mint a manuális munka), kis beteg Lidust ápoltam, rendbe tettem a gyerekszobát, összepakoltam az íróasztalomnál, mostam kétszer, főztem kacsalevest, sütöttem halat és pároltam kelbimbót, elpakoltam a játékokat, felmostam, ahol kosz volt, és aktívan részt vettem a fürdetésben és a baba 1 órán át tartó elaltatásában. A kacsalevest hurcikabátban, totál beöltözve főztem, mert a rövid sétánk során Lidus épphogy elaludt és a kezecskéje kint maradt a kabátból. Ha így kell levennem a kabátot, akkor könnyebben felébred és ezt nem akartam. De semmi gáz, a kabát jól szellőzik, nem gyulladtam meg. Szóval ez a mai munkám. Akkor ezt kiszámlázhatom? Kinek is?
Lidus altatása horror, komolyan. 1 óra bömbölés, a cicin csendben van, de aztán felpattan és tenni-venni akar. Utána már nagyon álmos, de üvölt, ahogy szeretnénk rajta segíteni. Ma kánonban altattuk: azaz Ágoston rázogatta ölben, én a fotelben félálomban a „Hová mész te kisnyulacska…” kezdetű slágert kezdtem énekelni. Ágoston bekapcsolódott, és következett a Bóbita majd az Éjszaka (tudjátok, alszik a szív és alszik a szívben az aggodalom). Ez a három dal a titkunk, autóban is. Majd végül cicire tettem és már aludt is. Hálás vagyok, hogy Lidus jobban van, hogy bírtam a strapát, hogy Ágostonnal csak kicsit vesztem össze és hogy van olvasnivalóm, amit kivettem a könyvtárból és remélem, nem csak a borítójáig jutok.
Ha érdekelnek az írásaim, kövess Facebook-on is. Ha olvasnál sport vagy életmódváltás témában, kövesd a https://pilatesmaskepp.cafeblog.hu/ blogom. Ha elmesélnéd a saját történetedet, és nem bánnád, ha a blogon megjelenne, írj nekem:csepelyt@gmail.com
Kommentek