Már régóta tudjuk, hogy a terhesség nem magánügy. A postás és a zöldséges is ért a témához természetesen, akkor az meg pláne abszolút elfogadható, hogy anyós, após, sógor, sógornó majdnem hogy a hálószobába is bejöhet. És ez akkor is így van, ha az a cseppség nem születik meg…
Amikor terhes lettem a kisfiammal, akkor a családunk egy új tagját hordtam a szívem alatt. Valakit, aki hordozta az én felmenőim és a férjem felmenőinek a génjeit. Valaki, aki lehetett volna a nagypapa kedvence, a család szeme fénye, bankár vagy masiniszta, igazi csibész, vagy anya pici fia, az aki a mamánál lefesti a falat,vagy aki bevásárol a piacon. Az, aki ő lehetett volna, nem egy négyfal közé zárható energia, ami csak anyáé és apái, hanem valaki, aki egy család tagja, egy generáció létezője, akinek talán lehetettek volna gyerekei és akinek a vérvonala ki tudja, mit tesz le az asztalra. De itt nagyon sok a „ha”, mert Lukács Lénárd nem született meg. Mert mi úgy döntöttünk, hogy őt azzal a betegséggel, amit a mai tudomány ultrahang és MRI alapján diagnosztizált, nem való erre az életre. Megöltünk egy vérvonalat.
forrás: Unsplash
Tehát a család nem igazán vonható ki a folyamatból. De tudjátok, nagypapa és nagymama nehezen tud azzal mit kezdeni, hogy majdnem lett egy unokájuk. Vagy azzal, hogy az unokájuk beteg. Bár a szülőpáré a felelősség és a trauma feldolgozása is elsősorban az övék, de a család minden tagja elveszít valamit. Hitet, reményt és egy életet. De mégis, mi, akik éppen elevenen égő sebtől szenvedünk, hogyan viseljük még el azt is, hogy a család tagjai is éreznek, látnak, gondolnak valamit és semmiképp sem úgy és abban a formában adják ezt tudtunkra, ahogy nekünk befogadható lenne. Nincs recept, mert bár mindenki tudja, hogy őszintén kellene kommunikálni egy ilyen helyzetben és tanácsosztogatás helyett csak annyit mondani „én is szenvedek”, abban a fájdalomban mindenki úgy tesz, amit az ő mintája lehetővé tesz. Ha a család általában szűkszavű és nem tud a fájdalommal mit kezdeni, akkor látszólag gyorsan túl lesz az egészen, Tudjátok „majd lesz másik”, „ugyan, jobb ez így…”, „ő még túl kicsi volt, nem is volt…”. Ha a család érzelmesebb, nyíltabb, akkor ott helye lehet a kis nem létező létezőről való megemlékezésnek, a hiány megélésének.
Ne felejtsük el, hogy attól, hogy valaki nem tud beszélni arról, amit érez, még ő is érez! De amikor mi abban a borzasztó szenvedésben vagyunk a gyermekünk nélkül, nem vállalhatjuk még azt is, hogy sérült családtagokat kímélünk, meg pátyolgatunk, meg még mi próbálunk előzékenyek lenni. Egyszerűen nem menthetünk meg senkit, mert éppen mi szorulunk megmentésre! Mivel ez a veszteség egy óriási taruma, amire nem lehet felkészülni, bármi történhet. A család dinamizmusa életre kel. És hogy mikor csendesül el? Az sok mindentől függ.
Photo by Rod Long on Unsplash
A nagymama gyorsan unokát akar. A nagypapa újra büszke akar lenni. A testvér kerülni akarja a kínos témát. A férfiak csak némán ülnek egy korsó sör fölött. A nők csak fecsegnek, fecsegnek, de valójában mellébeszélnek. A gyerekek előtt tabu a téma. Az unokatestvérek csak facebookon gif-ekkel kommunikálnak. Valaki nem született meg. És közben megszületik egy halom kétség, fájdalom, tabu, titok, harag, gyűlölet, és bár a szülőpár terhe a legnagyobb, de a család meg tud tartani a legnagyobb bajban is.Félre az egyéni sérelmeket, félelmeket vagy éppen hogy tegyük őket ki az asztalra. Nekem is fáj, neked is fáj! „Én unokát akartam, én meg büszke akartam lenni. Én sosem hittem, hogy ilyen velünk megtörténhet. Ne haragudj, de szóhoz sem jutok. Csodállak az erődért, és bár tenni semmi nem tudok, de veled vagyok.”
A megszületett és a meg nem született gyermek sem azért jön erre a világra, hogy valakit boldoggá tegyen, értékessé tegyen, hogy valaki büszke legyen, hanem azért, mert dolga van itt, saját céljai, feladatai. A családnak meg kell tanulnia, hogy a születés és a halál, akár egy kis magzat esetében nem róla szól, nem az ő szégyene vagy értéke, de mindenképp egy olyan történés, amit értelmezni, beépíteni kell és része kell, hogy legyen a családi legendáriumnak.
Ha érdekelnek az írásaim, kövess Facebook-on is. Ha olvasnál sport vagy életmódváltás témában, kövesd a https://pilatesmaskepp.cafeblog.hu/ blogom. Ha elmesélnéd a saját történetedet, és nem bánnád, ha a blogon megjelenne, írj nekem:csepelyt@gmail.com