Nő voltam, Anya lettem. Férfi voltam, Apa lettem.

Nem gondoltam volna, hogy ezzel a témával is tabut döngethetek. Sokáig nem is mertem róla írni. Szinte jobban féltem, mint mikor a magzatom elengedését készültem a világhálóra küldeni. Mert ez a világ még mindig a tökéleteseket szereti. A tökéletes családokat, akik a mezőn viháncolnak a napsütésben, tudjátok, mint azon a plakáton. És akkor én nem nagyon tudtam feldolgozni, hogy nem vagyunk mi olyan tökéletesek.

Nem akartam elfogadni, hogy egy tragédia átélése után, egy csodás szülésélmény folytatásában,  a gyermek 5-6 hónapos kora környékén valami végleg megváltozik a házasságunkban. Azt hittem, hogy valami komoly hiba van a férjemben, aztán hogy valami nagyon nem stimmel velem. Mert nem lehet, hogy veszekszünk, az intimitást száműztük és lassan beszélgetnünk sincs miről, miközben a facebook családok mosolyognak ránk a szeretetet hirdetve és az első gyerek még csak egy éves, de már jön a második…hát basszus, ezek nyilván szexelnek?! De mi nem, vagyis volt már rá példa, de már ahhoz sincs kedvem, hogy emlékeztessem magam, milyen baromi rég volt az utolsó alkalom. És más családok nyilván együtt vacsoráznak, majd a bébi kellemes alt hangon gügyög, a nagyobb gyerek pedig csendesen puzzelözik a szobában. És másoknál apa boldogan röppen be a lakás ajtaján a munka után és a feleségét csípőn ragadja majd megpörgeti a szobában, miközben mindenki kacag. És más családnál apa sokat beszél az érzelmeiről is és fürkésző tekintettel várja, hogy anya a napja minden pillanatát elmesélje. És más családnál apa mindig lelkes, anya mindig csinos, apa mindig szexre éhes, anya mindig szexre kapható, a gyerekek jókor alszanak és jól vannak ébren és ügyesen játszanak és úgy egyáltalán mindenki annyira boldog és elégedett, hogy a család mint életre szóló kaland, náluk csak egy nap a vidámparkban.

Nálunk pedig mindennek az ellentéte van. Apa unott, fáradt és nem találja a helyét. Anya csak a gyerekről beszél és csak anya,nyomokban a nőt már nem tartalmazza. A szexet a naptárba kéne írni, de így meg kinek van kedve hozzá. A vacsora vagy kész vagy nem, az egyik eszik még a másik a játszószőnyeg felett a tévét bámulja, jaj csak a gyerek el ne essen…Az ajtón belépve néha puszi sincs, a mesélés félbe marad, az érzelmek a szőnyeg alatt, a gyerek semmit nem akkor csinál, mikor kéne. És nincs is más csak a gyerek és hogy vele mit kéne, meg hogy akartam valamit, de végül elfelejtettem.

Mikor már mindez az idegeimre ment és többet sírtam itthon, mint nevettem, akkor gondolkozni kezdtem és beszélni minderről másoknak is. Mert ezzel a kis gondommal sem lehetek egyedül. Tudjátok, amit kiengedsz az olyan lesz mint a bumeráng: bejárja a teret, ide pattan, odaütközik és aztán visszajön hozzád, de más minőségben. Ahogy beszéltem arról, hogy de szar nekünk, mikor egyébként irigylésre méltó életünk van, akkor rájöttem, hogy valami olyan zajlik éppen, ami nincs így benne az ingyenes baba-mama prospektusokban. Szülővé válunk épp, miközben bennünk is még ott a gyerek. Anyává válok, de nem tudom, hol van bennem a nő. Apává válok, de talán még férfi sem vagyok igazán. Nőtt a felelősség, kevesebb lett az idő. A szeretet már nem csak egymásra összpontosul, hanem szétvetül. Én mint anya szerelmes lettem a kislányomba. Az ő arcocskáját látom éjjel-nappal és szapora szívveréssel mosolygok, ha rágondolok. A combocskáit puszilgatom, őt nevetettem meg, vele tervezek programot. Én semmi nem csinálok úgy, hogy előbb ne viselném gondját. Hát hogy legyek szerelmes asszonya a férjemnek, ha az én szívemet más tölti be? És a férjem, hogy szeressen égő szerelemmel, ha ez viszonzatlan marad számára? Hogy legyünk mi ketten úgy, hogy most már van egy harmadik is?

Nem azt mondom, hogy nem lehet, hogy ez másnál tényleg másképp van. Csak azt állítom, hogy a gyerekszületésével nem ér véget a folyamat. A szülővé válás nem ott csúcsosodik ki, mikor a kezedbe adják a magzatmázas csodát. A kezdeti időszakban a hormonok behúznak a sűrűbe, aztán ráeszmélsz, hogy a gyerekkel nem könnyebb, hanem nehezebb lesz és magadhoz térsz, hogy ebben a családban ott van apa is, aki jó esetben megvár, de nem várhatjuk el, hogy cukormázzal leöntve, csillámpónin lovagolva várja meg, még mi magunkhoz térünk életünk legnagyszerűbb szerepéből. Ugyanakkor ne mondjuk már, hogy elég a gyerek, meg hogy ez a minden, és egyáltalán nem vágyunk arra, hogy a férjünk asszonyállatkánt tegyen minket magáévá úgy, hogy mi véletlenül sem gondolunk arra, hogy mikor fog felsírni a manó. Bocsánat, mert ebben a cikkben túl sokat általánosítottam és még azt hiszitek, hogy nem magamról írok. Tehát én egy nagyon nehéz időszakon vagyok túl, amiben egyáltalán ráébredtem arra, hogy a szülőség megöli a szerelmet, ha nem vigyázunk. Majd úgy néz ki a férjem is hajlandó belátni, hogy itt bizony történik valami és jó lenne elcsípni, így újra ketten vagyunk egy hajóban, de néha még tépjük a vitorlát.

Nehéz megtalálni, hogy mi az, amit a hormonok okoznak, ami evolúciós szükség, ami az én vágyam, ami társadalmi nyomás. Nehéz, néha magam sem tudom. Egyelőre a folyamat zajlik, hosszan, lassan morajlik. De ne hidd te sem, hogy egyedül vagy, hogy csak veled történik. Normális vagy. Normális vagyok. A tökéletes csak illúzió.

Ha érdekelnek az írásaim, kövess Facebook-on is. Ha olvasnál sport vagy életmódváltás témában, kövesd a https://pilatesmaskepp.cafeblog.hu/ blogom. Ha elmesélnéd a saját történetedet, és nem bánnád, ha a blogon megjelenne, írj nekem:csepelyt@gmail.com