Ez a történet is úgy indult, ahogy a többi…boldog várandósság, de olyan nem lett happy end a 40. héten. Szülés, amikor még nincs itt az ideje, tej, aami akkor van, mikor nem kéne, babasírás helyett néma csend. De Zsanett is felállt, megtette az útját, feltette a kérdéseit, keresi a válaszait és nagyon várja, hogy beköltözzön a pocakba az ő SzivárványBabája!
2017. szeptember 9-én házasodtam össze a férjemmel. Ahogyan még az esküvő előtt elterveztük, a nászúton megfogant a kisbabánk. Mint később kiderült kisbabák, ugyanis ikrek voltak. Elveszítettem őket. A terhesség legelején történt, még szívverésük sem volt. Egyszerre két babát is?! Őszintén szólva fizikailag jobban megviselt a dolog, mint lelkileg, talán mert igazi érzelmi kötődés még nem alakult ki. Az orvosom is biztatott, hogy hajrá, fel a fejjel, lehet újra próbálkozni!
Ahogy azt megálmodtuk, ismét első próbálkozásra sikerült teherbe esnem. Épp az ünnepek előtt álltunk, így alig vártam, hogy végre vége legyen a Karácsonynak és mehessünk ultrahangra. Eljött a nap; ekkor már hallottuk a szívverését a picinek. Mind a ketten sírtunk a férjemmel és láttam az orvosomon is, hogy igazán velünk örül. Ami az előző terhesség elején nem volt, hiába vártuk, itt megkaptuk. Tessék, itt van, szívverése van a babánknak. Pici, még nagyon apró, de a miénk!
Nem sokkal később kiderült, hogy sajnos trombózis hajlamom van, így a terhesség végéig, sőt a szülés után is pár hétig vér hígító injekciót kell adnom magamnak. Sajnos ez rányomta a bélyegét a terhességre, kissé megkeserítette a mindennapokat, gyűlöltem. Utólag, jaj de bánom, hogy ezt hagytam. Hogy hagytam magamat sajnálni.
Egyre jobban elhittem, hogy anyuka leszek, kisbabám lesz. Kisfiam lesz, OLIVÉR. Egészen a 27. hétig minden rendben ment. 2018. május 21-én, Pünkösd hétfő volt. Már délután kicsit aggódtam, mert nem igazán éreztem mozogni a babát, de aztán nem foglalkoztam vele, gondoltam csak pihen, alszik. Előfordult már máskor is. Másnapra időpontunk volt közjegyzőhöz, hiszen házvásárlás előtt álltunk éppen. Budapestről költöztünk haza a szülővárosomba, Tatabányára. Családot alapítani.
Este 10 óra körül bekeményedett a hasam és jobb oldalt kidudorodott. Megörültem, ó, hát Olivér odadugta magát. Végre megmozdult, ez az kisfiam! Ezután, pár óra múlva már kezdtem sejteni, hogy valami nem stimmel. Sorra csak jöttek a haskeményedések, de Olivér nem mozdult. Hajnal 4-kor felkeltettem a férjemet, hogy itt baj van, induljunk be a kórházba. Egyre csak arra tudtam gondolni, hogy a kisbabám már nem él a pocakomban. Persze, azért reménykedtem, hogy csak túl aggódom, mint egyébként mindent a terhesség ideje alatt.
Egy kevés várakozás után jött egy doktornő, bementünk a vizsgálóba. Ahogy megláttam az ultrahang képet, láttam, hogy nincs szívverése Olivérnek. Ami eddig mindig ott pulzált, amit eddig mindig elsőre kiszúrtam és megnyugtatott, most nem volt ott. Aztán láttam a kis ernyedt testét. A doktornő csak vizsgált, hosszasan nézte a képet. Megkérdeztem: – Nincs szívverése, ugye? De nem válaszolt. A vizsgálóban ült egy főorvos, őt is odahívta, hogy nézzen rá a képre. A főorvos úr (rám sem nézett, a „nagy” főorvos) csak rázta a fejét és elment.
Úgy éreztem, hogy rám szakad a plafon, forgott velem a szoba. Az arcomat a kezeimbe temettem és sírtam. Valamit mondott a doktornő, de egyáltalán nem emlékszem rá, csak arra, amikor megkért, hogy menjünk ki a férjemhez. Ő kint várt. Azt mondja, amikor meglátott, tudta, hogy mi történt. Ott, a szülőszoba előtt, az épp születendő unokájukat váró nagymamák szeme láttára törtünk össze. Csak sírtunk, hangosan, nem törődve senkivel. Életem legnehezebb órái voltak. Nem tudtam, hogy mi vár rám. Pár perccel később a fogadott orvosom felhívott, értesítették telefonon arról, hogy mi történt. Biztosított róla, hogy jön, ott lesz, de egész nap operál, siet, ahogy tud.
Féltem nagyon, az ismeretlentől legfőképp. Hiszen sosem szültem még, nem tudtam mi vár rám. Persze, hallottam róla, láttam a tv-ben, így volt róla némi fogalmam. De ott egészséges kisbabák születtek. Itt nem lesz happy end. Nem tudtam, mire számítsak. Más lesz, hogy az én magzatom már halott? A lelkemnek biztosan más, de a testemnek?! Ott, akkor nem engedhettem el magam. Nem mertem belemerülni a sajnálkozásba. Tudtam, hogy ma még nagy feladat vár rám és féltem, ha elengedem magam, akkor nem tudom végig csinálni. Erősnek kellett maradnom.
Délután 4-kor (VÉGRE, alig vártam!) befutott az orvosom. A méhlepénnyel van a probléma, az biztos. Leállt a működése és nem táplálta tovább a kisfiamat. Egyre csak próbált megnyugtatni, hogy még a gondolat se merüljön fel bennem, hogy esetleg én bármit is rosszul csináltam. De neki is mondtam akkor, és ez azóta is így van, ez eszembe sem jutott. Az első pillanattól kezdve tudtam, hogy én minden tőlem telhetőt megtettem, nem rajtam múlt. 17 órakor a szülés beindult magától, majd 8 óra vajúdás után megszületett Olivér. Nem bírtam sírni. Mosolyogtam. Mert megkönnyebbültem, végre vége! Ez lehet, hogy kívülről lelketlennek tűnik, de ott és akkor fellélegeztem, hogy a fájdalom megszűnt. Fizikailag legalábbis.
Másnap reggel haza engedtek a kórházból. Amit a szülés után még nem gondoltam, az igazi fájdalom akkor kezdődött. Csak az a kérdés járt a fejemben, hogy most mi lesz? Hogyan tovább? Mi vártuk Olivért, úgy volt, hogy babánk lesz, szülők leszünk. De nem lesz, mert meghalt. Szültem egy kisbabát, de nincs itt. Nehéz volt összeegyeztetni azt, hogy szültem, de itt nincs baba… csak az összetört álmaim, az ultrahang fotói és a kis ruhái, amiket a férjem hősiesen, könnyeket hullajtva pakolt el. Az éjszakákat átaludtam – talán a kimerültség miatt – de minden reggel, mintha a pokolban jártam volna. Újra és újra tudatosult, hogy mi történt. A hasamhoz kaptam, ami már teljesen lapos volt és vagy sírtam, vagy üveges tekintettel néztem magam elé. Kétségbe voltam esve, nem láttam a jövőm. Nehéz volt szembesülni azzal is, hogy a testem táplálni szerette volna őt, mert hiába kaptam tejapasztót, a tejem beindult. Hetekig nem tudtam elapasztani. Pedig minden egyes nap próbáltam tudatosítani, hogy nincs kit etetni, nincs baba.
Ezeken a napokon túllépve a férjemmel nagyon sokat beszélgettünk. Úgy gondolom, hogy ez életmentő volt. Szó szerint. Mindent megbeszéltünk, az érzéseinket, a félelmeinket és legfőképp a szomorúságunkat. De felemeltük egymást! Szerencsésnek érzem magam, hogy ilyen társai vagyunk egymásnak. A gyászfolyamat első része ez volt. A rengeteg, órákig tartó beszélgetés, hogy kimondhattam, amit érzek, még azt is, amit szégyelltem.
Mindig hagytam, hogy sírjak. Nem fojtottam vissza, nem dugtam a fejem a homokba. Belegondoltam abba, hogy mi történt velem, újra és újra. Néha mintha direkt akartam volna szenvedni. Nekem erre szükségem volt, mert engem ez vitt előrébb. Hogy sírással kiengedtem a fájdalmat, a feszültséget.
Sokszor újra éltem a szülés minden pillanatát. Egyre jobban fájt, ami a szülőszobán történt. Hogy az én babám nem sírt fel, csak síri csend volt. Az orvosom támogató jelenléte nagyon fontos volt és a történtek feldolgozásában is sokat segített. Beleégett a kép az emlékezetembe, amikor belépett a szülőszoba ajtaján. Akkor megnyugodtam. Úgy éreztem, hogyha ő ott van, semmi baj nem történhet. Pontosan úgy viselkedett, ahogyan kellett. Nem mondott se többet, se kevesebbet. Örökké hálás leszek neki, amiért meghitté tette azt a szörnyű pillanatot.
Sokan – rokonok, barátok – azzal próbáltak vigasztalni, hogy majd lesz másik. Haragudtam rájuk, hogy mondhatnak ilyet? Én pedig csak sírtam, hogy de értsék meg, nekem nem másik kell, nekem Olivér kell! Volt, aki megértette, de a legtöbben nem. Vagy lehet csak képtelenek voltak mit kezdeni a helyzettel. Miért akartak nekem bármilyen megoldást nyújtani? Pedig én senkitől nem vártam ilyesmit. A saját életem megoldása az én dolgom.
Két barátnőm ezidőben szült egészséges babát. A velem történtek után már nem sokkal arról meséltek nekem, hogy milyen nehezek a terhesség utolsó hetei. Persze, mindenkinek a saját problémája a legnagyobb, értem én. Mégis úgy érzem, hogy jogom volt elvárni tőlük, hogy ennél empatikusabban álljanak a dologhoz. Először haragudtam rájuk, amiért nem érzik a súlyát a tragédiánknak. Pedig én mit nem adtam volna érte, ha fáj a derekam a terhesség végén. Pont nekem panaszkodnak?! Én is buta voltam, hogy csak szó nélkül hallgattam, pedig kikérhettem volna magamnak. És irigy is voltam rájuk, bevallom. Nekik sikerült, ami nekem nem. Kudarcot vallottam. Tudom, hogy nem tehetek róla, de mégis csak az én testemben halt meg a kisfiam.
De aztán a harag és rossz érzés eltűnt. Honnan is kellene tudniuk, hogy min megyek keresztül?! Hiszen ők örülnek, épp a fellegekben járnak, amiért anyukák lettek, fogalmuk sincs arról, hogy nekem a lelkemben mi zajlik. Elmentem Singer Magdolnához, aki szerint érdekes és nagy dolog, hogy ennyire megértő vagyok velük. Sokat gondolkodtam ennek a miértjén és időbe telt, de rájöttem, hogy sulykoltam magamba, hogy azért mert velem ez történt, másnak még lehet jó, másnak születhet egészséges babája. Nincs párhuzam a kettőnk története között. Sosem voltam ennyire tudatos ember, de úgy érzem, hogy ahhoz, hogy „meggyógyuljak”, nem maradhatok lent a mocsár alján, hanem tudatosan kell felépítenem magam azután, hogy ripityára törtem. Nem csak magamat, hanem az életbe, és az élet biztonságába vetett bizodalmamat is.
Egyébként a Singer Magdolnával való találkozás sokat segített. Nem feltétlenül azért, mert sok újat mondott (előtte olvastam már sokat a témában), hanem mert megerősített abban, hogy ami velem történik, amit csinálok, az jó. És legfőképp nem egyedi. Persze kaptam sok hasznos tanácsot is. Ami nekem az egyik legfontosabb útmutatás volt, hogy építsük be Olivért a családunkba. És harcoljunk érte mások előtt is, hogy igenis Ő élt, létezett. A másik pedig, ami nagyon megragadott és azonosulni is tudtam az érzéssel, hogy mi már szülők vagyunk. Csak a kisbabánk meghalt. A születendő babánk pedig már a második gyermekünk lesz. Ez először fájt, mély sebet ejtett. De ettől volt jó, szükségem volt rá. Segített megfoghatóbbá tenni őt, ami közelebb vitt az elvesztésének elfogadásához. Nem az elengedéshez! Nem fogom őt elengedni, csak bezárom egy kis dobozba, amit örökre eltárolok a szívemben. Nem kell, hogy minden egyes nap a gondolatomban legyen Olivér, nem kell róla beszélnem a nap minden percében. Nem ettől fog életben maradni az emléke. Attól én még Őt nagyon szeretem, de nem bánthatom magam most már életem végéig. Egy új élet befogadására sem lenne alkalmas a lelkem, ha nem fogadnám el a történteket és csak sajnálnám magam.
Nagyon vágyom már rá, hogy újra kisbaba költözzön a pocakomba. Úgy érzem, hogy annyi szeretet van bennem, amit szeretnék odaadni a gyermekemnek, hogy szétrobbanok tőle! Orvosilag még van pár dolog, amit meg kell tennem, de hiszem, hogy ezután készen állok. Hiszem, hogy most minden rendben lesz és hiszem, hogy ezen az úton Olivér is segíteni fog nekünk. Aggódásmentes terhesség nincs, főleg nem egy olyan édesanyának, aki elvesztette a kisbabáját. Egészséges mértékig belefér, de aztán el kell engedni.
A vele való várandósságban nem tudtam felhőtlenül boldog lenni, nem tudtam kiteljesedni benne. Nem foghatom az injekciókra, a költözéssel járó stresszre; csak rajtam múlt. Minden pillanatban a testem jelzéseit figyeltem, googleztam és elképzeltem a legrosszabbat. Azon túl, hogy imádtam, amikor rúg egy nagyot, vagy elképzeltem, hogy milyen lesz a karomban tartani, a rosszra koncentráltam. Aggódtam. Mégis baj történt. Most pedig kitűztem magam elé célul, hogy amikor SzivárványBabámmal kismama leszek, ezt nem fogom hagyni. Az aggódás nem véd meg a bajtól. Sőt… attól semmi nem véd meg. De szeretném élvezni a terhességet, és ha mégis baj történik, akkor majd abból is újból felállok és meg fogom próbálni újra. Nem élhetek 9 hónapig rettegésben. Aztán meg életem végéig, hiszen egy gyermek megszületésével nem tűnik el az aggódás, hanem még talán fokozódik is (bár erről a már édesanyák tudnak nyilatkozni). Ezt most kell kordában tartanom, most kell megtanulnom kezelni az ezzel kapcsolatos szorongásaimat. Ebben még van munkám, de azt hiszem, jó úton haladok.
Olivér által sokkal erősebb és több lettem. Érettebb, bölcsebb. Ezt köszönöm neki és ebből az erőből merítve szeretnék belevágni a következő terhességbe. És megmutatni a kisfiamnak is, hogy nem volt hiábavaló az ő halála.
Ha érdekelnek az írásaim, kövess Facebook-on is. Ha olvasnál sport vagy életmódváltás témában, kövesd a https://pilatesmaskepp.cafeblog.hu/ blogom. Ha elmesélnéd a saját történetedet, és nem bánnád, ha a blogon megjelenne, írj nekem:csepelyt@gmail.com
Kommentek