Az én történetem 2016 szeptemberében kezdődött, mikor is a párommal elhatároztuk, hogy szeretnénk egy kisbabát. Abbahagytuk a gyógyszer szedését és 20 nap alatt meg is fogant a mi kis szerelmünk gyümölcse. Boldogságunk határtalan volt, elkezdtem neki vásárolni mindenfélét, mert hamar megtudtam, hogy kisfiú lesz. A 12. heti genetika down szindróma eredménye közepes kockázatú lett, így mentem a prena tesztre ahol kiderült minden rendben és kisfiúnk lesz.
Csodálatos terhesség volt. Pici rosszulléten kívül semmi bajom nem volt soha. Éppen ezért 7 hónapig dolgoztam. Fogyatékos gyermekekkel foglalkozok. Minden nap egyre jobban vártuk, lakás berendezve, készen álltunk az érkezésére.
Eljött a 37. hét amikor is megtörtént a baj. Július 3. Hajnalban felébredtem, hogy mosdóba kell mennem, és ahogy felálltam, éreztem valami folyik a lábamon, azt hittem a magzatvíz. Kiszaladtam a fürdőbe, felkapcsoltam a lámpát és akkor vettem észre, hogy nem az volt. Véreztem, nagyon erősen. Szó szerint nem tudtam felkelni a wcről, kiabáltam Gábornak, keljél baj van. Gyorsan odarohant de akkor ő már látta hogy minden tiszta vér ahogy mentem ki a szobából. Én azonnal hívtam a szülésznőt, hogy valami nem jó, mire ő „Biztos nem csak kicsit vérzel? Hát jó akkor menj be az ügyeletre majd szólnak ha van valami”. Olyan volt mintha hülyének nézett volna, pedig az ilyennel nem viccel az ember. Gábor közbe hívta a szüleimet hogy mi van és indulunk a kórházba. Le akartam fürdeni de a párom nem engedte, ez egy jó döntés volt. Berakott a kocsiba és száguldottunk a kórházba. Fura volt mert nem sírtam, valószínű sokkot kaptam, meg próbáltam hinni hogy nincs nagy baj.
Emlékszem, mikor beértünk a portás aludt, de a hatalmas üvegajtó kinyílt, észre se vette hogy bementünk, fel kellett sétálnom a mozgólépcsőn mert az se működött. A szülőszobához siettünk ahol egy nővér bekísért a vizsgálóba. Levetkőztem és felültem a székre, már az orvos tette is rám a szívhangfigyelőt. Nem találta, majd meglett, még mindig nem sírtam. Aztán bejött egy nagyon magas kopasz orvos, aki rám nézett és közölte azonnal műtő. Tolták is be az ágyat át kellett feküdnöm és irány a műtő. Mikor kitoltak Gábor állt ott annyit mondtam neki hogy baj van. Elaltattak.
Amikor magamhoz tértem, semmi mást nem tudtam kérdezni csak hogy Boti él e. Azt mondták él, harcol az életéért. Felhozta a Cerny mentő inkubátorban, kaptam róla egy képet és rólunk is csináltak egyet Botinak oda tették a fejéhez, átszállították a gyermekklinikára. Nagyon nehezen tértem magamhoz. Órákon át csak feküdtem és sírtam. Közben elmesélték, hogy mi történt. Teljes lepényleválásom lett, egy az egyben levált, és ettől véreztem, de nem csak én Boti is. Ha Gábor hagyja hogy lefürödjek vagy csak sokkot kap és mentőt hív, én ma nem ülök itt.
Sürgősségi 2 kesztyűs császármetszést hajtottak végre, ami azt takarja, bemosakodni se volt idő, 2 db kesztyűt vett fel a doki és vágott is. Boti kicsi testből teljesen kivérzett, kapott vért, plazmát és hűtési technikát alkalmaztak nála. Műtét közben 190 volt a vérnyomásom , az én életemért küzdöttek. Ki akartak pakolni mert nem akart elállni a vérzés. Aztán sikerült, nem kellett. Miközben lábadoztam újra elkezdtem vérezni és a frissen műtött hasamat 2 tenyérrel erővel nyomták hogy kifolyjon, ordítottam a fájdalomtól, ezt hétszer megismételték. Már ott tartottak visszavisznek és nincs mást tenni, kiveszik a méhemet. De hatott a gyógyszer és a passzírozás. Talán én azért maradtam életben, mert fentről vigyázott rám a két mamám, akiket egy napon veszítettem el a születésnapomon májusban.
Nagy nehezen lábra álltam és végre átkerültem egy normál szobába. Meglátogathattam Botit. Annyira szép volt, 1 naposan hó fehér volt a bőre, ott feküdt aludt. Teljesen úgy nézett ki mint én, csak a szája meg a füle volt Gáboré. Rengeteg cső lógott ki belőle. Nem tudtam sokáig vele lenni mert rosszul voltam nagyon. Kavarogtak bennem az érzések, mit csinálja hogy csináljam csak hogy velünk maradjon. De nem tud az ember mit tenni, csak hinni, bízni hogy megtörténik a csoda.
Másnap is meglátogattuk, azt mondták nincs jól. Azt kérdezték tőlünk hogy mit csináljanak, tömjék gyógyszerrel, hogy meg lehessen műteni, mert nem alvadt a vére, vagy a fájdalmát csillapítsák. Természetesen azt választottuk, hogy ne fájjon neki. Hiszen olyan kicsi és szólni se tud. Elég ha nekünk fáj neki ne fájjon. Aztán vissza kellett mennünk mert megint rosszul voltam. Este 9 óra körül telefonáltak, menjünk át mert Boti állapota romlik, köszönjünk el tőle.
Jöttek a szüleim is. Az az érzés amikor tudod, hogy utoljára látod azt, akit a világon a legjobban szeretsz egyszerűen elmondhatatlan. Magamat okoltam, biztos én nem szerettem eléggé, nem vigyáztam rá eléggé. Sajnos nem ölelhettem meg, csak megsimogattam a kis lábát. Elváltunk örökre, este 11 kor angyal lett. Július 4. Soha nem fogom ezt a két dátumot elfelejteni.
Összetörtünk teljesen. Csak sírni tudtunk, én továbbra is magamat vádoltam. Féltettem a páromat, akinek egyedül kellett hazamennie oda ahol be volt minden rendezve. A szüleimmel és anyósomékkal összepakoltak mindent és elvitték. Rettegtem attól, hogy Gábor is elhagy, hiszen meghalt a kisbabánk.
De nem hagyott, meg se fordult a fejébe, sőt amikor már otthon voltunk kitűztük az esküvő időpontját.
Miközben lábadoztam csak arra tudtam gondolni, hogy mihamarabb szeretnék egy másik kisbabát, és hogy Boti majd küld nekünk. Letelt az a bizonyos 6 hónap és belevágtunk. Igaz minden nap bőgtem és sirattam Botit, de tudtam, hogy nem tudok mit tenni tovább kell menni, mert ha nem teszem, akkor bele fogok halni a fájdalomba. Nem akartam depressziós lenni. Voltak rossz gondolataim, igazából csak az volt. Minden hónapban mikor megjött az a bizonyos nem várt menzesz, zokogtam 1 hétig. Minden hónap egyre nehezebb volt, már kezdtem feladni a reményt, hogy valaha nekünk is lesz. Közben elkerültem egy másik orvoshoz mert kiderült, hogy leiden mutációm van a heterozigóta nem jó, illetve pcos.
Elkezdtek kezelni és szedtem gyógyszert. De csak nem sikerült a kisbaba. Az orvos azt mondta, augusztusban csinál egy átjárhatósági vizsgálatot, majd szeptemberben inszemináció. Belenyugodtam és elfogadtam. Talán ez segített. Ha hamarabb megnyugszom, hamarabb jött volna. De nem ment. Marcangoltam magam folyamatosan. Mindenki mondogatta hogy nyugodj meg mert nem fog sikerülni, könnyű mondani…. Erre mindig azt mondtam „Te meg nyerd meg a lottót”. Úgy érzi az ember most jobb, most könnyebb de történik valami, ami miatt újra nehéz, elég egy baba reklám, vagy egy babakocsi látványa, felszakít minden sebet.
Májusban összeházasodtunk és úgy döntöttünk, veszünk egy kiskutyát, akit szerethetek és foglalkozhatok vele. Majd az utolsó tanítási napon nyári szünet előtt volt egy olyan érzésem menzesz előtt 3 nappal, hogy vennem kell tesztet. Rengeteg tesztet csináltam minden hónapban. Hazamentem és megcsináltam, eközben hangosan mondtam magamnak, hogy „ nem fogsz sírni ha negatív, majd a következő hónapban sikerül” . Próbáltam pozitív lenni, de borzasztó nehéz. Megcsináltam, vártam egy kicsit és halvány pozitív lett. Nem hittem a szememnek, leültem és csak sírtam fogtam a pocakomat és csak annyit mondtam „hát itt vagy”!!
Tutira mentem, csináltam még egy tesztet, az is pozitív lett. Hazajött Gábor és elmentünk vásárolni. A bevásárlóközpont tetejére kimentünk, ahol adtam neki egy kis dobozt, amibe vettem egy kis baba kesztyűt. Meglátta én persze bőgtem, ő meg csak nézte nem hitt a szemének. Nagyon boldogok voltunk, vagyunk.
Azóta már 14 hetesek vagyunk, túl a genetikán ahol minden rendben volt. Nem tagadom, nagyon félek, hogy ő is itt hagy minket, de próbálok nem erre gondolni. Elhesegetem a rossz gondolatokat, beszélek hozzá, mesét olvasok neki. Van az interneten 3 csoport, ami sokat segít a gyászolásban a feldolgozásban és az új baba fogadásában. Sajnos rengetegen vagyunk olyanok akik elveszítettük kisbabánkat. Nagyon megrázó és akármikor jön egy új történet sírunk együtt és újra átérezzük a fájdalmunkat és az ő fájdalmát.
Igazából tanácsot én nem tudok adni, mit kell hogyan kell tenni ilyen helyzetben. Csak annyit hogy ne add fel, keress egy jó orvost vagy többet is bízz benne és higyj!!! Mást úgy sem tudunk tenni. Most hiszem, hogy a két mama és Boti fentről vigyáz ránk és nem hagyják hogy baj legyen és január-február környékén megszületik egészségesen ez a kis szivárványbaba és sokáig fog élni. Szerethetem, óvhatom, törődhetek vele. Botit soha nem fogom elfelejteni, amíg élek ő velem lesz a szívemben. A mai napig kint van a képe, virágot veszünk neki gyertyát gyújtok és kérem vigyázzon a testvérére és rám is.
Nehéz volt ezt most így leírni….
Ha érdekelnek az írásaim, kövess Facebook-on is. Ha olvasnál sport vagy életmódváltás témában, kövesd a https://pilatesmaskepp.cafeblog.hu/ blogom. Ha elmesélnéd a saját történetedet, és nem bánnád, ha a blogon megjelenne, írj nekem:csepelyt@gmail.com
Kommentek