A habituális vetélés vetélések megmagyarázhatatlan sorát jelenti. Bea már túl volt több ilyenen, mikor a végre megmaradt kis embrió szépen fejlődésnek indult. És mikor azt hitte, már semmi rossz nem jöhet, középidőben megtörtént a legborzalmasabb: Máté baba sem maradhatott velük. Olvassátok Bea történetét, aki úton van a SzivárványBabája felé és nagyon világos, tiszta meglátásaival, kitartásával téged is segíthet az úton!
Történetem elmesélését pozitív „történésekkel” kezdem. 2008 nyarán, az akkor párommal úgy döntöttünk, próbáljuk meg, sikerül-e teherbe esnem. 22 éves voltam. Azonnal megfogant a fiam. Boldog, önfeledt tökéletes terhesség volt, 39+6-napra érkezett, 2009 áprilisában. A szülés is háborítatlan, csodálatos volt. Azóta is különleges kapocs van köztem és a Fiam között.
2012-ben úgy éreztük, hogy itt a testó-idő, hajrá. Elvesztettünk egy, majd még egy babát, bár hivatalosan még csak embrió volt… a 6-7 héten sajnos megszakadtak a terhességek.
Ezt összeomlás, mély depresszió, önutálat elhidegülés követte. Mivel nem tudtunk egymás felé közeledni a férjemmel így viharos körülmények között a mi kapcsolatunk is megszakadt, elváltunk.
A depresszióm mélyén fetrengve maradtam egyedül, de a fiam és a családom adott erőt, hogy tovább kell menni. A Szüleim segítettek, megmutatták, hogy egyedül is megy, elkezdtem vezetni, főzni magunkra, háztartást vezetni, gyermeket nevelni… egyedül. Hiába éreztem, hogy jól vagyok, visszanézve a régi képeket, látom, hogy mennyivel voltam vékonyabb, és szomorúbb.
2015-ben megismertem egy csodálatos embert. Csodálatos volt minden pillanat Vele, de rettegtem, hogy megint bántanak. Egy év randevúzás után éreztem, hogy nekem Ő kell. 2 hét után lakáskulcsot kapott, 2 hónap után beköltözött, fél év után jöhet a baba!
Csodálatos pillanat volt, amikor pozitív lett a teszt. Vettem kis cumit, „üzenetet” írtam a babánk nevében, szép kis dobozba csomagoltam és vártam haza APÁT. Együtt pityeregtünk, és nevettünk, lesz közös babánk. Az örömünk 6 hétig tartott, amikor a babát nem találták sehol. Méhen kívüli gyanúval befektettek a kórházba. Éjjel beindult a vetélés, olyan görcsök közepette, hogy elájultam a wc-ben. Másnap reggel megműtöttek, „szerencse” a tragédiában, hogy méhen belül volt, nagyon késői fogantatás, kikapartak. Párom teljesen összetört, aggódott értem, és fájt a lelke a babáért.
Telt múlt az idő, IGAZ társam volt a bajban. Egymást segítettük a továbblépésben. Július volt amikor hiányérzetem lett. Késett a menstruációm. Rettegés, pánik, őrjöngés! Nem tudok babát kihordani, megint el fogok vetélni. Rohantam a magán nőgyógyászhoz, azonnal adjon valamit. Kaptam progeszteront, de mást nem tudnak mit tenni. Rengeteg fekvés ellenére is barnás folyásom volt, majd szeptemberben közölték a hírt, nincs szívműködés. Elhalt terhesség. Kórház, kaparás. Összetört test, összetört lélek.
Elhatároztam, hogy elindulok a habituális vetélések kivizsgálásán, én már több ilyet nem bírok elviselni. December közepén ismét hiányérzetem támadt… 2 napja késett a mindig pontos menstruációm. A páromat üvöltve hívtam, zokogtam, ordítottam, teljesen kikeltem magamból….Vigyáztunk. Figyeltünk. De a fiam úgy fogant, ahogy keveseknek sikerül.
Elhatároztam, hogy nem csinálok semmit sem máshogy. Eddig fotoszintetizáltam és elvetéltem, ha maradni akar, maradni fog. Végig hajtottam a karácsonyt, szilveszterkor még egy kis alkoholt is ittam. Januárban teljes elhidegüléssel mentem nődokihoz, biztos nincs szívhang. Eddig sosem jutottunk el, csak a fiammal. Sokként ért, hogy 8 hetes és dobog a szíve. Élő magzat. Zokogtam. A Párom is. De tudtuk, korai még az öröm. Az első, számunkra kritikus időszakon túl vagyunk. Várjuk a 12 hetet.
Teltek a hetek, babánk nőtt, erősödött. Én sajnos a maximális progeszteron mellett is barnáztam. Majd a 10.héten elöntött a vér. Kórház, hematóma. Semmi baj, a baba alatt van, kiürül. 2 hét fekvés után lett egy másik, a burok alatt, hosszanti irányban. Elvált a burok. Baba jól van. Mehettem haza. Otthoni munkavégzés, nyugalom. Minden rendben lesz. Kisfiú.
Majd egy meghajtott hét után két keményedést követően elkezdett szivárogni valami. Valami. Azért valami, mert 4 hét kórházi fekvés alatt sem tudta megmondani senki, hogy mi is az. Kaptam betétet, ami kimutatja, nem mutatta. Vizsgáltak, benéztek, uh. Feküdjek. Pihenjek.
Majd eljött a nap amikor minden kétséget kizáróan kiderül baj van, szinte az összes magzatvíz elszivárgott. Azonnal mentem a SOTE-ra, ahol egy pokoli éjszaka után másnap fogadott egy genetikus professzor, aki megmutatta, hogy a fiamnak összeesett a tüdeje. Nem fejlődik a víz hiánya miatt. Ott összetörtem. 22 hetes 3 napos terhes voltam. Ott mocorgott a Fiam a hasamban, de idekint egy pillanatot sem élhetett volna. Amikor az orvos azt mondta, hogy a baba szenved, azonnal tudtam, hogy nincs több időnk. Bizakodhatok, reménykedhetek, de azt nem hagyom, hogy a gyermekem szenvedjen. A doki megírta a papírokat, megsimogatta karomat és többre már nem emlékszem. Valahogy visszakeveredtem az osztályra, segítettek átcuccolni közös utunk végét jelentő másik szárnyban lévő szobámba. Sokkos voltam. Mint a robot. Mentem, csináltam, amit mondtak.
Éjjel kaptam feltöltést, utolsó együtt töltött éjszakánk volt. Megmagyarázhatatlan nyugalom fogott el. Éreztem Őt, beszéltem hozzá, bocsánatot kértem, és elmondtam Neki, mennyire szeretem. Másnap hajnalban megindították a szülést. Szakmailag ez vetélés, de én szülésnek hívom. Nagyon sokat beszéltem hozzá. Sokszor, rengetegszer elmondtam neki, hogy mennyire szeretem, és hogy nagyon sajnálom, hogy nem lehetek tovább az anyukája. Kértem, hogy segítsen nekem, én is azon leszek, hogy hamar megszűnjön a fájdalma.
2018.04.21-én megszületett Máté. Pontosan 4 hónappal a kiírt dátum előtt, és egy héttel a nagy tesó szülinapja előtt. Kértem a szülésznőt, hogy ha lehet, szeretném Őt látni. Tudtam, hogy életem végéig bánnám, ha nem láthatnám. Milyen volt Ő? Amilyennek egy angyalt képzel el az ember. Békés volt, és nyugodt. Abban a pillanatban tudtam, hogy így volt helyes. El kellett Őt engednünk.
Másnap hazaengedtek, és kezdődhetett az otthoni élet. Rettegtem attól, hogy mondom el a fiamnak, nincs már Máté a hasamban. De Ő egy bölcs spirituális tudásával reagált. Én racionális ember vagyok, mindent agyban, aggyal kezelek, de Balázs helyén kezelte a dolgokat. Amikor mentem érte a suliba, lepillantott a hasamra, és annyit mondott, hogy sajnálja, hogy Mátéka nem tudott erre a világra megszületni. Hazafelé beszélgettünk, „nem baj Anya, a Sors vagy Isten most így akarta, így kellett lennie! Majd visszajön hozzánk”.
Felálltam, leporoltam magam, megigazítottam a koronám, mentem tovább. Majd rájöttem, hogy babát szeretnék, de a terhesség gondolatától is rettegek. Így kerestem egy kineziológust. Úgy mentem oda, hogy én nem gyászolok, én feldolgoztam a veszteségem, tekintsünk előre, szeptember október magasságában a kivizsgálások végén próbálkozhatunk. Addigra nekem meg kell erősödnöm. Sok sok telesírt zsebkendő után rávilágított a kineziológus, hogy az elmém nem engedi be a gyászt, amíg ez nem történik meg, nem tudok előrelépni. Mikor, ha nem most, mikor mutathatom magam gyengének, ha nem most. Mikor kérhetek segítséget, hogy fáj a veszteségem, gyászolok, ha nem most? Végig kell menni a gyászfolyamaton. Hagyjam magam elgyengülni. Hinnem kell benne, hogy a gyászom gödrének mélyén fetrengve, most le fog nyúlni értem a kéz, itt lesz a párom, itt lesz a fiam. Nem kell most is erősnek lennem, nem kell most is megoldanom egyedül.
Eljött a „mert megtehetem” ideje. Ha sírni kellett, sírtam. Ha fagyit akartam enni, ettem. Nem érdekelt az alakom. Ha nem volt jó kedvem, nem játszottam azt, hogy jó. És jobb lett. Napról napra. Lebontottunk falakat, amik erősnek láttattak engem is és a Párom is. Zokogtunk. Sokat. Egymás vállán. De egy idő után elkezdtünk építkezni. Barátokkal lenni, mászkálni, együtt lenni, jókat enni, inni, nevetni. Elfogadni, hogy nem szánakoznak, hanem együtt éreznek a barátok, kollégák. Hogy akik tudták mi történt, hősnek látnak. Példaképnek.
Eljött az augusztus eleje, megkezdjük a kivizsgálásokat. Immunológia, genetika, hematológia, endokrinológia, véralvadás, fertőzések, apa vizsgálata.
Elindultunk az úton, hogy a kis Lélek, aki hozzánk tartozik, megszülethessen. Mátét el kellett engednünk, de tudom, hogy vissza fog térni hozzánk, amikor már lelkileg és testileg is elég erős leszek egy Angyalka kihordásához és megszüléséhez.
Ha érdekelnek az írásaim, kövess Facebook-on is. Ha olvasnál sport vagy életmódváltás témában, kövesd a https://pilatesmaskepp.cafeblog.hu/ blogom. Ha elmesélnéd a saját történetedet, és nem bánnád, ha a blogon megjelenne, írj nekem:csepelyt@gmail.com
Kommentek