23 éves vagyok. Egy hétköznapi lány, hétköznapi élettel, de nem mindennapi történettel. 2016 januárjában megtudtam, hogy egy életet hordok a szívem alatt. Nem volt egyszerű hiszen, a baba különös körülmények között fogant meg, én ugyanis akkor gyógyszert szedtem, valamint petefészek cisztát állapítottak meg előtte az orvosok.
Végül nagy meglepetésként kiderült, hogy egy három hónapos kisbaba lapul a pocakomban. Egyetlen terhességi tünetet sem produkáltam, teljesen normálisan működött a testem. Fiatalságom ellenére, szó nélkül tudtam, éreztem mi a dolgom. Ez a baba egy csoda baba és nem véletlenül jött el hozzánk. Határtalan boldogság járta át a szívemet, hiszen amióta az eszemet tudom, édesanya szerettem volna lenni. Már az óvodában is, a „Mi leszel, ha nagy leszel?” Kérdésre azt feleltem: ÉDESANYA! Persze nagyon sok félelem is volt bennem, hogy vajon egészséges lesz-e, hogy nem vettem észre és mit tudok megváltoztatni, hogy az ő és az én életem is jó legyen. 110%-ot beleadva, az összes szűrővizsgálaton megjelentem, mindent elvégeztek, amit csak lehetett és megnyugodtam, hiszen az én kicsikém teljesen egészséges volt. 19. héten elmentünk 4D-s ultrahangra, ahol az én ficánka babám megmutatta, hogy ő márpedig kisfiú. Az ottani vizsgálatból is kiderült, teljesen rendben van minden. Így nem volt más hátra, mint kivárni, óvni, vigyázni magamra és rá, hogy végre eljöhessen a pillanat, amikor a karomban tarthatom és találkozhatunk. Ámde a mese nem úgy ért véget, mint ahogyan azt elképzeltem.
Március 11. Máté baba 21 hetes volt, amikor egyik reggel nem éreztem a mozgását. Tudtam, hogy valami nincs rendben, hiszen mindig aktív volt előtte. Azonnal kórház, az utolsó pillanatig bíztam benne, hogy minden rendben van, és csak alszik. Aztán jött a hideg zuhany. Nincs szívhang. Kívülről láttam magamat, olyan volt, mintha ez nem rólam szólna, mintha csak álmodnék. Kétszer nézték meg. Mindkétszer mozdulatlan volt az én örökké táncoló kis magzatom. Elaludt, örökre. Azt a fájdalmat, ami belém hasított leírni nem lehet. Nem tudtam elhinni, nem akartam végigcsinálni, elveszett belőlem minden. Vele együtt én is meghaltam. Legalábbis belül. Csak a fizikai fájdalom emlékeztetett rá, hogy élek.
A laminária felhelyezése megtörtént. Másnap reggel 8. órakor megindították a szülést. Pokoli kínokat éltem át, borzasztóan fájt és tudtam, ennek nem lesz jó vége, mert én nem foghatom meg, nem fog sírni a karjaimban már soha. 8órán keresztül csak szenvedtem. Bíztatásképp kaptam az ápolónőktől dicséretet, hogy van, aki 3-4napig is szenved és én nagyon erős és ügyes vagyok. Cseppet sem vígasztalt. Amikor a szülésnek vége lett teljes ürességet éreztem. Vele együtt távozott a lelkem egy része is. Nem tudtam, hogyan fogom ezt végig csinálni, mi fog következni ezután, mit vált ki belőlem más kismamák látványa. Nem akartam tudomást venni a külvilágról. Haragudtam, mindenre, mindenkire legfőképp magamra. Okot nem tudott senki, hogy miért. Az én fejemben pedig csak ez a kérdés visszhangzott. MIÉRT? Miért én? Miért velem kellett megtörténnie? Miért nem beszélt erről senki, hogy a 12. hét után nincs megnyugvás? Mert bármikor megtörténhet.
Később derült csak ki, hogy nem genetikai probléma volt, hanem az én drágám 7 csomót tekert a köldökzsinórra és ezért kellett elmennie. A szülés utáni 8. nap rá tudtam venni magam, hogy elmenjek sétálni, kicsit összeszedtem magam. Bíztam benne, hogy a párom a segítségemre lesz, hogy együtt átvészeljük ezt a nehézséget és mikor újra készen állunk rá, lesz egy gyönyörű egészséges kisbabánk. Eleinte úgy tűnt, ő is ezt akarja. Engem ez motivált és ettől erősebbnek éreztem magam. Aztán eljött az a nap, amikor azt hittem, már nem lehetek padlón jobban. Merthogy ugye ennél nagyobb fájdalom nem érhet gondoltam én naivan. Aztán mégis. A párom visszavonulót fújt és elhagyott. Nem ilyen durva keretek között, de a lényege ez volt. Neki nem megy. Már nem tudja, hogy szeret-e. Hogy mi? Ez nem lehet, ez az, amire végleg nem számítottam. Nincs semmim. Egyedül maradtam. Én és a fájdalom kéz a kézben.
El kellett utaznom. A testvéremhez mentem, gondoltam, majd leülepszik ez a dolog és meg tudunk beszélni mindent, nem hagyjuk egymást magára, össze van zavarodva csak. Próbáltam megérteni, menteni magam előtt. De joga volt hozzá. Joga volt kilépni, joga volt ahhoz, hogy ne kérjen ebből, hogy ne kelljen együtt cipelni a terhet. Hogy erről ki mit gondol, azt nem tudom, de én nem tudtam haragudni rá. Képtelen voltam. Bíztam benne és bennünk és a kicsi összetartó erejében. Bíztam benne és hittem, hogy majd rájön, hogy könnyebb lesz együtt végigcsinálni. Bár ne tettem volna.
Friss gyászidőszakban az ő pikáns üzeneteibe botlottam, amit a volt barátnőjével leveleztek, amit persze én félreértettem. Csalódtam benne. Nem értettem, hogy ezt, hogy tehette meg. Hogy nem elég az, amennyire padlón vagyok, még az rúg belém, aki mellett a jövőt láttam. Én építeni próbáltam, ő rombolt. Elhatároztam, mindezek után új életet kezdek. Többször visszakanyarodott az utunk egymáshoz, de aztán eljött az az idő mikor ő végleg lezárt engem és ez idő alatt többször is összetörte a szívem. Mert én mindig, mindent megbocsátottam neki és hittem bennünk. Bezártam a szívem. Azt éreztem, senkim nincs és soha nem is lesz, aki ezzel az egész történettel együtt elfogad és megérti. Hiába vagyok fiatal, az utolsó reményem is elveszett.
Aztán jött a változás. Magamba néztem. Próbáltam megérteni, hogy miért történt, ami történt. Milyen leckét akar nekem megtanítani az élet, hogy többször visszasétáltam ugyanabba a pocsolyába. Miért kellett nekem ekkora árat fizetni? Nagyon hosszú önismereti időszak vette kezdetét. Bevallom, sokszor a padlót verve ordítottam a sok elfojtott dühtől, szomorúságtól csalódástól. Amikor is rájöttem, hogy ez jó. Ettől könnyebb. Meg kell élni minden érzést, mert csak akkor szabadulhatunk meg tőle. Valami más is elkezdődött. A babák iránti szeretetem olyannyira felerősödött, hogy eldöntöttem ápolónő leszek és kisbabákkal szeretnék foglalkozni. Mert ha nekem már soha nem is lesz, legalább másokéban hadd gyönyörködhessek, hadd láthassam azt az örömöt és boldogságot, amit én soha nem élhetek már át. Beiratkoztam egy egészségügyi iskolába. Nagyon motivált lettem, beletemetkeztem a tanulásba. És onnantól nem jöttek a pofonok. Akkor értettem meg, hogy eddig nem a helyes utamon jártam. Ezért volt minden, ezért fizettem meg, a saját butaságom miatt. A kisbabám, nem véletlenül döntött úgy, hogy nem marad. Irányt mutatott nekem. Megmutatta ki az, akinek nincs helye mellettem, ki vagyok én, mi az, amit megérdemlek, merre van az én utam. Megmutatta nekem, hogy mennyire erős is vagyok valójában.
Függetlenül attól, hogy a hiánya egy életen át elkísér, az én gyászidőszakomnak vége. Sosem felejtem őt el, a legnagyobb tanítómat, a kisfiamat, de nem rossz emlékként gondolok rá. Hanem a sok fájdalom ellenére büszke vagyok és visszagondolva örülök, hogy így alakult. Már nem haragszom senkire, nincs bennem rossz érzés. Amit most érzek az hála. Hálás vagyok, hogy így történt, mert mindezek nélkül nem az lennék, aki most vagyok. Egy új életet kaptam tőle. Rendben vagyok önmagammal, tisztábban látok, mint valaha. A szívemben őrzöm őt örökké és tudom, hogy ő mindig velem van. Büszke vagyok, hogy egy angyalbaba anyukája lehetek. Ahogy szépen én is rendbe jöttem, úgy vonzottam magam köré azokat az embereket, akikre tudtam szükségem van. A férfiakkal óvatos voltam, nagyon nehezen fogadtam be bárkit is a bizalmamba. Főleg, hogy ezt a helyzetet nem sokan értették meg. Nem érthették volna, miért fontos ez ennyire nekem, nem értették volna meg, hogy nem depressziós vagyok, ha róla beszélek, hanem büszke. Azáltal amin végigmentem, egyedül, férfi nélkül.
Aztán egyszer csak találtam valakit. Valakit, akinek sikerült lerombolnia a körém épített falakat. Nem volt egyszerű. Neki sem, és nekem sem. De nem adta fel. Várt. Várt arra a pillanatra, amikor készen állok, hitt bennünk akkor is, amikor én magamban sem. Amikor a hátam közepére sem kívántam egy kapcsolatot. Mindig ott volt nekem. Tudtam, hogy bármikor számíthatok rá. Bebizonyította, hogy el lehet engem fogadni a történetemmel együtt, hogy tud valaki ezek után is szeretni. Hogy ha már százszor meghallgatta a történetemet, akkor is meghallgatja még egyszer. Akire már az életemet is rábíznám. Mert Szeret. Úgy igazán. Ahogy előtte addig soha senki sem. És én is szeretem őt. Ő nem a másik felem, hanem egy másik egész és mi két egészként működünk együtt. Hosszú folyamat volt ez, mire idáig elértem. Megéltem a poklok poklát, felépítettem magam újra és újra, nagyon sok mindent meg kellett tanulnom. De egyvalami biztos volt. Sosem adtam fel. Lehetett bármilyen nehéz. Hosszú idő után tudom azt mondani, hogy boldog vagyok.
Az iskolát még befejezem, szeretném valóra váltani az álmom, amit elterveztem. Természetesen a legnagyobb vágyam egy szivárványbaba, de neki még egy kicsit várnia kell. Viszont tudom, hogyha eljön az idő, mindent meg fogunk tenni, hogy boldog, kiegyensúlyozott baba legyen, na és remélhetőleg a terhesség is problémamentes lehessen. Tudom, csak egy történet a sok közül, hiszen mint tudjuk, sajnos nagyon sokan vagyunk, akik hasonló dolgokat éltek át, de azoknak, akiknek még nagyon friss, talán egy kapaszkodó, talán egy segítség lehet. Hogy igenis nincs minden veszve! Hogy egy nagyobb, csodálatos dologban lesz része annak, aki sosem adja fel. Egyedül is végig lehet ezt csinálni, bármennyire fáj is sokszor. A leckét, a tanítást észre kell venni. Nem közhely, hogy minden okkal történik. Én végtelenül hálás vagyok Timi a blogodnak, te is nagyon sok erőt adtál nekem. Nagyon sokszor leírtad azokat az érzéseket, amik bennem is voltak. Egymás történetei is ugyanúgy segítségül voltak nekem, és hiszem, hogy másnak is. Köszönöm azoknak a csoporttagoknak is, akik az egészséges kisbabájukat megmutatják, mert ők is erőt adnak nekem. Hogy eljön majd az idő, amikor nekem is lehet. És akkor leszek a világon a legteljesebb.
Mindenkinek szeretném tiszta szívből a legjobbakat kívánni! Legyünk büszkék rá, hogy angyalszülők vagyunk! Egy olyan embert próbáló út van mögöttünk, aminek ha vége igenis felragyoghat a szivárvány.
Ha érdekelnek az írásaim, kövess Facebook-on is. Ha olvasnál sport vagy életmódváltás témában, kövesd a https://pilatesmaskepp.cafeblog.hu/ blogom. Ha elmesélnéd a saját történetedet, és nem bánnád, ha a blogon megjelenne, írj nekem:csepelyt@gmail.com
Kommentek