A rendszeres írással elmaradok, mert a két kezem ritkán szabad és ha épp az, annyi minden dolgot kell/szeretnék elintézni. Az érzéseim sem rendszeresek, sokszor meg sem tudom fogalmazni, mi zajlik bennem, csak dolgozik a robotpilóta. De szeretnék összegezni nagyon, nagyon, mert ez a szivárványanyaság nem fenékig tejfel és hiába egy elbúcsúztatott magzat, a kisbabámmal azért nehéz az élet.
Nem is nehéz, nem tudom, mi a jó szó. Ő egyszerűen működik: sír különböző hangsúllyal, hangerővel, hangmagassággal és általában az éhség, az unalom, az álmosság, a pelus, a puki-büfi és újabban mélyben mozgolódó fogcsírácskák késztetik hangadásra Lidust. A kis 6 hetes földlakó tehát egyszerűen működik. Akkor miért ülök könnyekkel hisztizve olykor a kanapén és könyörgök a kisdednek, hogy maradj nyugodt legalább félórát? Erről nem ő tehet, hanem én. Mert elfáradok. Soha nem voltam még senki rabszolgája, igyekeztem kedvtelésből élni az életem. Odamentem, azt csináltam, amit és úgy ahogy…Most ülök vagy fel és alá járkálok. Szerencsére én fizikailag erős vagyok. Aki nem, az hogy bírja?! Vannak hátizmaim, de az én fejem súlya is nehéz és a szoptatós pozíciókban kikészül a hátam. És az is baj, hogy közben mobilozom és ez még jobban előrehúzza a fejem. Na de mit csináljak? Ez 21. századi anya nem ülhet a panelben órákon át gyermekét bámulva,miközben eddig hozzá volt szokva a munkához, jövés-menéshez és társasághoz is legkönnyebben a net segítségével jut. És az sem segít, hogy éjszaka bealszom egy ülős szopis pózban és reggel nem tudok megmozdulni, mert fáj! És akkor sírok…kicsit…mert sajnálom magam, a tehetetlenségem és hogy csak nekem kell ezt a gyereket megmentenem, nem hagyhatom a kiságyban vergődni.
Én mint Szivárványanya be kell, hogy valljam, hogy mikor hisztizem Lidus miatt, eszembe sem jut, hogy a kis magzatommal mi történt 2 éve és mikor Lidus órák óta ordít és szopik nem tudok ránézni meghatottan, hogy de jó, hogy itt vagy. Korábban kérdeztem Szivárványanyukat arról, hogy miért panaszkodnak, ha ott a bébi és ezt akarták…most már nem kérdezem, mert átélem. A kisfiú, ha eszembe jut, akkor más helyzetekben. Akkor, amikor minden jó, és nem akkor, amikor ki vagyok bukva. Ami engem a mai napon fáraszt, kimerít és kihívás elé állít, azt nem törli el valami, ami a múltban történt. A kihívás azért az, hogy szembe nézzünk vele és megugorjuk. Fel kell ismernem, hogy mi borít ki annyira abban a helyzetben. Nem lehet azt mondani, hogy „ki sem borulhatok, mert nekem meghalt egy gyerekem, magzatom”. Persze a kiborulás hossza, súlya már más. Nem veszem olyan komolyan az életet. Az asztal alá hulló rizsszemeket is csak később veszem fel és apró dolgok már nem hoznak ki a sodromból. De a gyengeségem igen…hogy látom, hogy legyűr a fáradtság, hogy zavar, hogy akadályozva vagyok. Ugyanakkor csodálom, azt a kis erőművet, ami dolgozik bennem minden nap, mikor botorkálok a sötétben, mikor reggeli nélkül szoptatok, mikor az ebédem délután 15-ra csúszik, mikor a babakocsit izzadva szerelem, mikor sietve padot keresek a szoptatáshoz, mikor inkább leszakad a hátam, mint sem, hogy letegyem őt a kiságyba.
Azt hiszem, minden nehézség közepette, egy valamit kell tudni és ezt tudom is. Nem a kisbaba a hibás! Mint ahogy nem a főnök, a szomszéd, az állam és az adóhatóság…én vagyok az, aki úgy reagál ahogy és úgy cselekszik ahogy. És a dühöm is nekem szól, a hisztim is nekem szól, csak a babán vagy azon a másikon csattan és ez az, amire figyelni kell. És a kiborulás után, összeszedni újra magunkat és keresni valami reményforrást, ami erőt ad ahhoz a naphoz is. Még csak 6 hete vagyunk együtt és miénk a végtelen, fel kell kötnöm a gatyámat!
Ha érdekelnek az írásaim, kövess Facebook-on is. Ha olvasnál sport vagy életmódváltás témában, kövesd a https://pilatesmaskepp.cafeblog.hu/ blogom. Ha elmesélnéd a saját történetedet, és nem bánnád, ha a blogon megjelenne, írj nekem:csepelyt@gmail.com
Kommentek