Bár a Facebookos posztjaimból lejön, hogy elég jól vagyok, mégis szeretném egy kicsit összefoglalni elsősorban magam számára, hogy hogyan érzem magam a mostani terhességemben több mint 1 évvel a veszteség után.
Azzal kezdem, hogy olvasom Edith Eva Eger A döntés című könyvét és párhuzamot vonok a saját sorsommal. Dr. Eger úgy ír, ahogy én. Azzal a céllal amivel én. És nem csak ketten vagyunk ezzel a világban. Talán bizonyos emberek azzal a céllal is születtek, hogy megélt traumájukat képesek legyenek úgy kommunikálni, hogy az másokat is előre vigyen. De ez nem csupán egy önzetlen cselekedet: mi, akik írunk, ugyanúgy fejlődünk általa! Egy másik oldalon olvastam a történet mesélés erejéről. Ha a saját történeted képes vagy önreflexíven megosztani, az másokban is megmozdít valamit. Szóval ez történik velem tavaly szeptember óta, mióta leütöttem az első betűt a billentyűzeten.
forrás: https://www.deviantart.com/art/in-crayon-125648585
Én annyival járok előrébb, mint Eger doktornő, hogy nem vártam 40 évet a feldolgozással, hanem már az első pillanatban belementem. Ő a holokausztot élte túl, neki szó szerint az élete múlott a körülményeken és önmaga erején. Millió ember lemészárlása és megalázása, hol van, az én egyéni tragédiámhoz képest? Mit számít, hogy én egy babát elvetettem, ahhoz képest, hogy milliókat fosztottak meg emberi méltóságuktól és életüktől és Edie egy volt, aki mindezt túlélte. Miben különbözik az, aki „túléli” attól, aki nem? A túlélés lehet fizikai, de lelki szinten is történhet!
Ő is azt mondja és én is, hogy mindegy, hogy a traumád milyen léptékű, mértékű, a feldolgozás módja, az elfogadása és a belőle való újjászületés mikéntjét nem a trauma súlya fogja meghatározni, hanem hogy egyénileg rád ez milyen hatással van, milyen szociális, erkölcsi, érzelmi húrokat pendít meg ez benned. A holokauszt idején, mikor naponta ezrek haltak meg, számított-e, hogy egy kisbabát ölnek meg? Ma, amikor az eutanáziát sem engedik, és az abortusz ellen ágál az egyház, vajon nagyobb bűn-e elvetetni egy beteg gyermeket? És ha függetlenítjük mindezt a társadalmi ítélettől, benned, az egyénben milyen érzéseket kelt saját tetted?
forrás: https://www.deviantart.com/art/Hope-122952105
Ma már gondolkozni tudok mindarról, ami történt. Ma már képes vagyok nem elmondani, hogy volt egy előző terhességem, ha úgy érzem, hogy ez abban a helyzetben szükségtelen és önigazolást másképp is nyerhetek. Ma már nem akarom mindenáron fitogtatni, hogy velem ez történt és sajnáljatok, csodáljatok vagy szeressetek. Mára már teljesen részem az emlék, elfogadtam magam a tettemmel együtt. A folyamatban annyi arcomat ismertem meg, ami többet ért, mint egy éveken át tartó terápia. Az a kemény egy év, az a reménytelenség, az a bűntudat, a szégyenérzet és mindezekkel való szembenézés teszi lehetővé azt, hogy most egy álomszerű, boldog, elsőnek megélt várandóságom legyen. Amiben újra olyan naiv vagyok, mint régen: velem semmi baj nem történhet! Transzformáció ez egy magasabb szintre. Azt hiszem, ez mindenkinek elérhető a maga traumája után. Nincs olyan, aki ne lenne képes erre. Van, aki nem meri elkezdeni a rémísztő folyamatot. Van, aki nem meri önmagát mások elé helyezni. És ahogy Edith Eger is írja, van aki a „saját börtönőre marad”.
Nagy hatással van rám, amit olvasok, mert nem úgy olvasom, mint az előttem álló út, hanem mint a mögöttem lévő. Ha valamitől bekönnyezik a szemem, az legtöbbször az, hogy mire voltam képes, hogyan jutottam el idáig és hogy milyen bonyolult, érzelmi, spirituális, láthatatlan rendszer segített nekem mindebben. A terhességem ezen szakaszában már mindenkivel egyenértékű nőnek és kismamának hiszem magam. Nem félek, ha tőlem kérdeznek valamit és nem félek, felidézni vagy elmesélni, ami történt. Sírás nélkül bármikor beszélek a múltról és optimistán, félelem nélkül vagyok képes tekinteni a jövőbe. Egyszerűen olyan lett az életem, amilyen. Én élem. A nehézségekkel, aggodalmakkal együtt is nagyon rendben van. A múlt is, jelen is.
Ha érdekelnek az írásaim, kövess Facebook-on is. Ha olvasnál sport vagy életmódváltás témában, kövesd a https://pilatesmaskepp.cafeblog.hu/ blogom. Ha elmesélnéd a saját történetedet, és nem bánnád, ha a blogon megjelenne, írj nekem:csepelyt@gmail.com
Kommentek