Álszent vagyok bizonyos szempontból. Úgy élek, hogy minden rendben van, de egy-egy érzés makacsul visszatér: mindig ugyanúgy reagál egy ismétlődő momentumra. Ez zavar, mert már jobb akarok lenni. Ezért akárhányszor jön, elgondolkodom, hogy mit is akar mondani.
A bukott nő szégyene című cikkben írtam erről. A sógornőmről, akivel egyszerre voltunk várandósak. Az érzéseimről, amikbe szinte belepusztultam. A bukás és a szégyen sötét verméről, ahonnan már akkor is ki-ki kacsintottam, de csak remélni tudtam, hogy lesz kiút. Jó pár hónappal később a kineziológia találkozók során végül ki is jutottam a napsütésbe. De már több mint egy év eltelt és nem találkoztam a fiával és vele sem. Hibás vagyok-e? Valamilyen szinten igen. Mert nekem kellett volna beülni a kocsiba és odamenni. De segített-e engem ebben bárki? Nem! A család a saját megküzdési stratégiái nyomán teljes hírzárlatot választott, azaz semmilyen információt nem mondtak nekem róluk! El tudjátok ezt képzelni?! Több mint egy éven keresztül…Kíméltek. Szerintem temettek. Mi lett volna, ha dühvel reagálok? Mi lett volna, ha felkapom a vizet? Mi lett volna, ha tiltakozom és sírok? Épp AZ lett volna és azzal lehet mit kezdeni. A hónapokon át tartó csönd és tagadás nem gyógyító erejű.
https://magnesina.deviantart.com/gallery/
Időközben épültem, szépültem lélekben, és már csak egy-egy feloldatlan ügy maradt, melyek megoldásával úgy érzem, tartozom magamnak. Mert meg tudnám csinálni…de annyira nem akarom megcsinálni. Viszont meg fogom, mert szükségem van rá. Nem sokára elmegyünk hozzájuk, és talán sikerül végre egy őszinte beszélgetésen túl lenni, ahol kiderül az is, hogy mit érzett a nő a hírzárlat másik oldalán. Mert végül beláttam, hogy ebben az egészben nem csak én vagyok, de csak én tudom ezt kibogozni, tálcára tenni, felkínálni, mert csak én látom, hogy a család érzelmi egészsége szempontjából ez így nincs rendjén.
Van még pár egykori barátunk, kedves ismerősünk, akik engem a legrosszabb érzelmi állapotban találtak meg a legprimitívebb, érzelmi analfabetizmuról tanúskodó magatartással, közléssel. Akkor is tudtam és azóta sem felejtettem el, hogy ezek sosem voltak szánt szándékkal elkövetett lélekgyilkosságok, csupán annak az embernek a mitsem tudásáról, figyelmetlenségéről, tettek tanúbizonyságot. De én ettől sajnos többet várok az emberektől. Utólag is meg lehet bánni, amit tettünk. Lehet a másikhoz fordulni engeszteléssel. A nemtörődömséget súlyos bűnnek tartom. Pedig nem kéne ítélkeznem. Vajon megbocsátottam-e nekik? Ha megbocsátottam, miért leszek dühös, ha rájuk gondolok vagy ha valami jó történik velük? Miért fakad ki belőlem az indulatos beszéd sok-sok hónap elteltével is, úgy hogy velük sem találkoztam azóta? Még mindig él bennem, a „hogy tehették ezt velem” érzés? Netán sért, hogy ha én ekkora fejlődésre voltam képes, akkor ő, hogyan elégedhet meg azzal, hogy úgy viselkedett? Bánt, hogy azokkal is történnek jó dolgok, akik érzelmileg sekélyesebbek vagy kevésbé empatikusak az emberekkel? A fejemben ők mind előttem esdekelnek a bocsánatomért…
https://magnesina.deviantart.com/gallery/
Szoktam azon is gondolkozni, hogy mi lehetne a számomra megfelelő gyógyír, hogy ezt a néhány meggyötört kapcsolatot kisimítsam. Arra jutok általában, hogy beszélni szeretnék velük. Leültetni őket és elmesélni, hogy mit éltem át és hogy amit ő nekem mondott, ahogy rámnézett, ahogy viselkedett, miért fájt ennyire. Szeretnék látni az arcukon egy meghatott, megrendült pillantást, amikor ráébrednek, hogy mennyire fontos, ahogy embertársukkal viselkednek, mennyire fontos az őszinteség, a szeretet, az empátia. De félek, hogy nem ezt látnám. Hanem az érdektelenséget, az értetlenséget és az ego harsány előretörését, ahogy azt mondja „ a te problémád, sosem volt az én problémám, hála Istennek”.
Ma nem születik meg a konklúzió, mert ezekre a folyamatokra még nem találtam valódi megoldást. De szeretnék és így biztosan lesz is! Valószínű meg kell majd elégednem azzal, hogy magamban tisztázom ezeket és az érintettekkel sosem. Jogomban állna-e egyáltalán megzavarni a nyugalmukat fájdalmammal, múltbeli sérelmeimmel? Nem az a legjobb, ha én is megkímélem őket, ahogy engem is megkímélt a férjem családja? És ez a sok kímélet, ez a sok hallgatás, ez a sok szem becsukás végül elvezet egy értelmes célhoz? Fejlődhetünk-e úgy, hogy közben nem hallgatunk meg másokat és nem vagyunk nyitottak az érzéseikre? Meddig fogjuk még elhinni, hogy mindenki más rajtunk kívül áll és semmi sem közös bennünk? Ha elég magas lesz a fal, amit egymás közé építünk, akkor lesz-e kilátásunk, lesz-e boldogságunk mögötte?
Ha érdekelnek az írásaim, kövess Facebook-on is. Ha olvasnál sport vagy életmódváltás témában, kövesd a https://pilatesmaskepp.cafeblog.hu/ blogom. Ha elmesélnéd a saját történetedet, és nem bánnád, ha a blogon megjelenne, írj nekem:csepelyt@gmail.com
Kommentek