Azért ezt a blogot magamnak is írom, nem csak nektek és úgy érzem, itt az idő, hogy összefoglaljam az elmúlt majd’ 13 hét érzéseit, amiket olykor érintettem a Facebook oldalon. Még mindig azt hiszem, hogy minden kismamának, pláne egy veszteség után arra van szüksége, hogy a terhei, aggodalmai könnyebbek legyenek, és lássanak biztató, egyedi példákat és ne csak a sokszor demoralizáló, negatív tömeg hangját hallják.
Az első trimeszterem a váratlan pozitív teszttel kezdődött és az alacsony rizikójú kombinált teszttel ért véget. Azt meséltem már, hogy a kimaradt menstruációm körül elkezdtem hőmérőzni? A hőmérőzés szuper dolog, mert megmutatta, hogy mikor fogant a kisbaba. Az is látszik, hogy a kiskatonák kb. 5 napon keresztül várták kitartóan, hogy a rapszodikus petesejtem kilökődjön. Azóta is nevetek, hogy mennyire nem tankönyvi az eset, sokkal inkább a férjem és saját személyiségemet tükrözi. A férjem a kitartó, konok, makacs, „akkor is, ha beledöglök is” típus, én meg az „ahogy esik úgy puffan”, „ ma ehhez van kedvem, holnap ahhoz”, „lesz, ahogy lesz” típusú ember vagyok. Ha csak a petesejt és a hímivarsejt fatális találkozását nézem, a gyerekünkben fifti-fifti mindketten benne leszünk.
forrás: https://bellatrixaiden.deviantart.com/art/Flower-207669184
Az első terhességi vizsgálatom katasztrófa volt a 19. kerületi rendelőben, nem is sikerült megállapítani a terhességet az 5. héten. A nőgyógyász durva és sértő volt velem, fájdalmasan vizsgált, kérdés nélkül méhnyak szűrést csinált, majd kioktatott, hogy nincs nekem pcos-em, tapintatlanul kérdezett az előző babámról, alul semmiben nyitott ajtó mellett kellett átmennem az ultrahanghoz, ahol kezdte egy hasival, majd megerőszakolt egy hüvelyivel, végül ott hagyott azzal, hogy nem vagyok terhes. Majd mikor a rendszertelen ciklusomról beszéltem, rámförmedt, hogy lehet mégis terhes vagyok, de csak pár hetes és hogy egy terhesség 5-6. héttől valami (és ezt nem látta Ő). De minden atrocitás ellenére, kicsit sértve, de nem porig alázva jöttem el, mert tudtam, hogy ez nem rólam szólt, hanem róla. Megtanultam, hogy az emberek csak önmagukból és önmagukról tudnak beszélni, még akkor is, ha úgy tűnik, hogy rólad és neked beszél. Átjön, hogy milyen ő, és olykor olyan erősen, hogy neked semmi közöd hozzá. A vizsgálat után pár nappal elutaztunk, ahol minden nap eszembe jutott, hogy mi lehet odabent és ez a fokozott stressz, azért hatással volt a mindennapokra.
Jött az igazi vizsgálat, a 7. héten, ahol már volt szívhang és akkor jött az aggodalom, hogy de mi lesz a 9. héten, lesz-e még mindig? Olyan dolgoktól kezdtem félni, amik velem nem történtek meg, de mással igen. Nem hiszem, hogy a fejlődési rendellenességek alól fel lennék mentve, de olyan is történhet, ami korábban nem és mivel ez ismeretlen, így félelmetesebb is. A 12. hetet megint a maga nemében vízválasztónak tartottam, de a blognak köszönhetően minden titkos és nyílt olvasóm már a tesztnél megtudhatta, hogy mi készülődik. A 12. hét nekem nem igazi Mumus, de bizonyos betegségek kizárása időlegesen megnyugtat. Tavaly sem volt ott gond, de a társadalmi handa-banda miatt annyira ráparáztam, hogy a gyomorideg rámjött, ha valaki felismerte a terhességem és ahelyett, hogy büszkén újságoltam volna, szinte szégyelltem magam, hisz ne örüljek olyannak, ami még nem biztos. Ezzel szemben idén, sem a szégyen, sem a bűntudat nem gyötört már.
Most van az, hogy nő a pocak, de nem feszül, tavaly már kinyúlt pont eléggé, így onnan semmiféle érzet nem jön, csak a mérete változik. Néha figyelmeztetnem kell magam, hogy vegyek vissza a terhekből, mert terhes vagyok. Nem, nem teher, de minek ezen is lovagolni? Ha várandóst mondok, akkor majd nagy lelki békével születik a kicsi, még akkor is, ha egyébként tiszta ideg vagyok? Szerinted ő nem tudja, hogy én várom őt? Ha másoknak azt mondom, hogy terhes vagyok, neki pedig azt, hogy „várlak téged”, akkor összezavarodik? Szerinted csak azok a babák halnak meg, akiknek az anyja „terhes”? Na ezért nem érdekel, hogy milyen szót használok, ami eszembe jut.
forrás: https://vladstudio.deviantart.com/art/Newborn-171156849
A végére pedig egy történet máról, mely lazán kapcsolódik a baba váráshoz: a 20-as éveim elején volt egy nagy szerelmem, akivel nem volt az kapcsolat, csak macska-egér játék, de annyira kikészített, hogy a neurológián vizsgáltak, mert mindig zsibbadt az arcom. Na azóta sem zsibbadt, kivéve tavaly az oxis szüléskor. Amit vele átéltünk, az a kevés, ami jutott, viszont elementáris volt. Annyira jó, hogy nem értettem, ennek miért kell, hogy ilyen csúnyán, engem jól becsapva legyen vége. Később már én is jelenlegi kapcsolatomban voltam és láttam, hogy ő megismerkedett egy lánnyal, akit úgy hívnak mint engem, akivel egy városban nőttünk fel és ugyanabba a gimibe jártunk, majd pár évvel később egy napon volt az esküvőnk. Természetesen akkor már évek óta nem a szülővárosomban éltem, a másik lány sem. Véletlen. Nem hiszitek el, igaz? Mindeközben nekünk a fiúval már semmi közünk nem volt egymáshoz, olykor-olykor váltottunk pár csetes szót.
Majd tavaly mi véletlenül egy utcára tőlük vettünk egy lakást, és a terhességem vége után a stúdióba menet találkoztam vele személyesen évek óta először. Majd azóta megint eltelt egy év, és ma összefutottunk a lakhelyükhöz közeli postán. A feleségével volt, aki elment befizetni valamit, addig ő velem beszélgetett. Babájuk született 5 hónapja. Nem tudom, hogy ő tud-e rólam bármit is, de teljesen lényegtelen is. Beszéltünk munkáról lakásról, majd megjött a lány, az alteregóm, és bemutatkoztunk. Ő állítólag emlékszik rám a gimiből. És miután ennek vége lett, eufóriát éreztem. Az élet üzenetét, hogy minden szenvedésnek vége és nem tudhatod, mikor kapod meg a jutalmad. Ne értsetek félre, már nagyon rég nem jelentünk egymásnak semmit, de mindig is azt éreztem, hogy rosszkor voltunk rossz helyen, az univerzum mintha összekeverte volna dolgokat, de mégis a lelkeink valamit megbeszéltek és valamit tanultunk egymástól, tapasztaltunk egymás által.
Annak örültem, hogy végre egy öntudatos, felnőtt nő vagyok és nem az a kislány, akit sújt a szégyen, sújt a szeretet iránti vágy, nincs bennem irigység, inkább csak egy olyan cinkosság érzés, hogy ezt a rejtélyt csak hárman ismerjük, én, ő és a valaki odafent. Hogy van az, hogy egy ember, aki nem is igazán az életed része, mégis valamiért nyomot hagy és időnként beúszik a képbe? Nektek van ilyen? Amikor szerelmi bánatom volt, azt hittem sosem lesz vége. Amikor a terhességem 21. hetén azt mondták hiányzik a magzat kisagyának egy része, azt hittem, sosem lesz vége. Amikor nagyon fájt a fájdalom végtelennek tűnt. Ma már tudom, hogy minden értem volt és egyszer mindennek vége lesz és átalakul egy másik minőségbe. És bármi legyen is, az is értem lesz. Hála az égnek, hogy ezt már a szívemben is értem.
Ha érdekelnek az írásaim, kövess Facebook-on is. Ha olvasnál sport vagy életmódváltás témában, kövesd a https://pilatesmaskepp.cafeblog.hu/ blogom. Ha elmesélnéd a saját történetedet, és nem bánnád, ha a blogon megjelenne, írj nekem:csepelyt@gmail.com