Szeretnék visszatekinteni a folyamatra és megfogalmazni az eredményeit, hálásnak lenni azért, ami van és talán reményt adni annak, aki még előtte áll.
A magzat halálát túl lehet élni. Akkor is tudtam, mikor tartott a szenvedés, mikor a kiúttalanság útjain meneteltem, csak azt nem tudtam, hogyan lehet. Én a hitemben és Istenben (de nevezhetjük őt bármi másnak, mert nem valláshoz kötődik) találtam meg a menedékem. E nélkül százszor nehezebb. Muszáj azt hinni, hogy a rossznak van valami értelme. Muszáj keresni a kapcsolatot a forrással, megtalálni, hogy hova tartozom akkor, amikor a társadalom normáinak nem felelek meg. Ahogy a rendszer által kirekesztve éreztem magam, úgy találtam meg a belső ösvényemre és azon Istenre. Ebben a szép folyamatban erősödtem meg én. Attól, hogy velem mindez megtörtént, a világ még szép hely. Pénteken beszélgettem egy idősebb férfi vendégemmel, a politikai helyzet és a lehetőségek jöttek szóba. A végére azt mondta, hogy olyan jó, hogy én ilyen jó kis pozitív vagyok. Ő semmit nem tud rólam, és büszke vagyok rá, hogy a folyamatban nem veszítettem el semmit a pozitív hozzáállásomból.
forrás: http://www.deviantart.com/art/Spring-203022604
Egyre jobban érzem, hogy szeretném magam mögött hagyni, ami történt. Most már nem táplál az, hogy eszembe jut a pocak, eszembe jut mi volt tavaly ilyenkor. Ha ránézek egy pocakos nőre, már nem akarok vele azonosulni, észre sem szeretném venni. Nem akarom, hogy bárki úgy nézzem rám, hogy „tudom, mi történt veled”. És most már ez nem tagadás, hanem tovább lépés. Viszont mindig bekúszik az egóm sértettsége, és a képembe vágja, hogy „na nézd meg, ő pocakos, te meg még mindig nem!”. „Nézd meg, ott viszi hordozóban a kisbabát, a tied meg sehol sincs!”, és én ezt már nem akarom! A tudatalattim mélyére szeretném süllyeszteni az egészet, már kinyertem belőle, amit lehetett. A ciklus reményteljes szakaszában, ha ránézek a pocakos nőre, azt látom, hogy én is lehetek, a menstruációkor pedig ellenségemmé válik a kép. Valaki van a fejemben, és azt akarom, hogy menjen onnan. Nem akarok többé terhes nőkkel álmodni, nem akarom, hogy volt barátok terhességei jussanak eszembe. Mi ez, ha nem az egom, agyam egy részének pokoli harca?! A szívem hisz, a szívem csak élne, és ez a korlátolt, felsőbb hatalom, az egom, mindig belerondít, mert őt az eredmény, az elvárások, a tökéletesség iránti pusztító vágy hajtja. És ez már nem a magzatról szól, aki meghalt, nem a nőről, aki megszülte, ez a jelen harca, ami a társadalom elismeréséért küzd. Nekem annyi a szerencsém, hogy ezt észreveszem és próbálom fülön csípni.
Minden féle vizsgálat és laboreredmény után végülis az van, hogy nincsen semmi baj. Az inzulinrezisztenciára kaptam egy kis gyógyszert, amit remélem, tolerál majd a szervezetem. Ovuláció van, pajzsmirigy megfelelő. Szóval a fejemben lévő korlátozó hiedelmeimet arra nézve, hogy nem lehetek terhes, ideje lenne eltörölni. Azt hiszem, sok nőnek nincsenek ennél jobb eredményei és ciklusai, csak nem tud róla, hogy gond lehet és nem fél tőle, hogy nem sikerül a terhesség! Én meg olyan szinten elszomorodtam, hogy azt hittem, nincs ovum, hogy az együttlétektől is elment a kedvem, márpedig anélkül aligha lehet gyerek. És persze, mikor volt az ovu? Na pont akkor, amikor kedvetlenül az élve eltemetésemet terveztem. Hülye Timi. Mindegy, tanultam már megint, talán most már egy életre. Megnyugodtam, hogy az orvostudomány is rám mondta az Ámen-t, fussatok, szaladjatok messzire korlátozó hiedelmeim!
forrás: http://www.deviantart.com/art/Spring-296197074
Szóval hagyj mondjam el, hogy jól vagyok! A múlt a múlté, a jelenben élvezem a folyamat eredményeit, mert szabadabb, erősebb, nyitottabb, szeretettel telibb ember lettem. Látom a csodákat, szeretem az életem, a döntéseim szerint élek. Tudom, hogy nem a gyerek megléte ad nekem boldogságot, ő majd érkezik ebbe a boldogságba, szeretetbe. Nélküle is szép az életem, nélküle is értelme van minden napnak. Hálás vagyok, hogy a kistesója kamikáze akciója miatt, egy érettebb, higgadtabb, szabadabb anya lehetek, aki talán a félelemnélküliséget, elfogadást, feltétel nélküli szeretetet, önbecsülést tudja tanítani a következő gyermeknek. Ne feledjétek, hogy semmi nem áll önmagunkon kívül. A szemüvegünkön keresztül látható a világ. Ahogy én kiteljesedem és fényeskedem, ez a fény úgy ragyog be másokat is. Azt olvastam, hogy leszületésünk előtt megbeszéljük, hogy kikkel milyen akciókba fogunk keveredni. A legdurvább fájdalmakat, legsorsfordítóbb történéseket azokkal éljük át, akik a legjobban szeretnek. Ekkor sírtam, mert a szívembe ütött, hogy a mi kisfiunk, akit itt Lénárdnak neveztünk, nagyon szeretett engem. Tudom, hogy így van. A világ annyival több, mint amennyit látunk, mind az ott van, amit érzünk. Ebben a földi létben a dolgunk, hogy újra érezzünk, hogy ne csak azt lássuk , ami a társadalom által korlátoz, hogy ne állják utunkat mások korlátai. Messze nem megy még jól nekem minden, ahogy írtam az irigység, a félelem olykor elkap, de egyre rövidebb időkre. Hihetetlen, hogy ez az út egy magzat halálával kezdődött és a kiteljesedés felé tart.
Ha érdekelnek az írásaim, kövess Facebook-on is. Ha olvasnál sport vagy életmódváltás témában, kövesd a https://pilatesmaskepp.cafeblog.hu/ blogom. Ha elmesélnéd a saját történetedet, és nem bánnád, ha a blogon megjelenne, írj nekem:csepelyt@gmail.com
Kommentek