Mikor már azt hittem, mindenen túl vagyok, rájöttem, hogy lelkem oroszlánja még csak most ébredezik. Ezt onnan veszem észre, hogy egy fáradtabb nap és a földön csúszva találom magam, sírva, nyöszörögve közvetlen az után, hogy valamit földhöz vágtam vagy megrángattam. Igen, ez valami olyan düh, olyan bánat, ami teret követel magának.
Eltelt 4 hónap, lassan 5, most már jól kéne lennem. Nem? Már senki nem kérdezi meg, hogy vagyok. Már úgy érzem, nem szabad beszélnem a történtekről, mert túl régen volt. És egyébként is ki akarja mindezt hallani? Néha egy fekete foltnak érzem magam egy gyönyörű papíron, amit ki kéne onnan radírozni. Vannak mondatok és beszélgetések, amiben majdnem kimondom, hogy „amikor én is terhes voltam…”, „amikor én is vártam a kisbabám” stb. de ezek mind bennrekednek, mert úgy kellene folytatnom, hogy kisbabám nincs, mert betegség miatt a terhesség megszakítása mellett döntöttünk. És erre aztán már tényleg senki nem kíváncsi.
http://www.deviantart.com/art/christmas-morning-107331043
Szóval az idő gyógyír, de már nem segít gyógyulni, mert az idő arra ösztönöz, hogy távolodjak el a gyászomtól, de épp az idő kell ahhoz, hogy a gyászom minden stádiumát megéljem, és 4 hónap baromi kevés. Pedig tökéletes akartam lenni, olyan, aki jól elbánik ezzel a kis baklövéssel: csak hirtelen fékezett a metró, de nem siklott ki, nem ám! Aztán azt veszem észre, hogy vannak napok, mikor megőrülök. Mikor bántani akarom magam, mikor üvöltenék, mikor elfelejtek mindent, amit tudok. Nincs hitem, nincs reményem, nincs holnapom, nincs tegnapom, és azt érzem, hogy ebben a mérgező dühben fogok elevenen elégni. Aztán ahogy kidühöngöm magam válogatott módokon, máris megkönnyebbülök. Ebből tudom, hogy nem vagyok jól. Nem vagyok egészen jól.
A karácsony nem változtat semmin igazán, ha nem lenne ünnep, azt hiszem, akkor is jönnének ezek az érzések. Nem látom magunkat a fa alatt, mint a Szent Családot, de fáj, hogy nem vehetek kisbaba játékokat. A rohadt fogyasztói társadalom áldozata vagyok. „Én csörgőt és pelenkát akartam venni!” és úgy fáj, hogy a nagyszülők sem vehetnek neki semmit. Rohadt egy érzés. Rohadt egy érzés, hogy nem mesélhetem el, nekünk a Jézuska kisbabát hozott. Nincs romantikus történetem, amire nagymama szemekben könny csillan. Én a valóság vagyok, de ez a valóság senkinek nem kell.
http://www.deviantart.com/art/Christmas-is-Sweet-26841273
Azért boldog vagyok, mikor nyugszik a lelkem oroszlánja, és amikor a szívem kis oroszlánja csak egy kép a komódon nem pedig egy eleven emlék a testemből. De tudom, hogy egyedül már nem megy. Így keresem és meg is találtam a szakembert, aki megint egy lépéssel majd közelebb visz a felnőtté váláshoz. Lányok, ez komoly trauma ám, és te, aki pont ezen mész keresztül, tudd, hogy mindannyiunknak ugyanaz az útja. Igazi hullámvasút és az alagút, akkor jön igazán, mikor nem is számítasz rá. És néha be kell látni, hogy nem megy egyedül a gyógyulás.
A karácsony a szeretet ünnepe, ilyenkor hiperszentimentálisak tudunk lenni. Belelovalni magunkat a veszteségbe, meg ugye a gyerekek, akik nagyon várják a karácsonyt és a mi elveszett kisbabánk csak fentről nézhet le ránk. De elég ebből! Még maradt olyan körülöttünk, aki szeret, hát szeressük őt, még maradt fény és ünnep karácsony napjaiban, élvezzük ki önmagunkért! Ami elment, elment, ami nincs, az nincs, vegyük észre, ami van! És ezt magamnak is mantrázom, mantrázzátok velem! Ha sokan szívből ugyanarra a jóra, szépre gondolunk és ha egymásnak szívből jót kívánunk, akkor megtörténik! Én nektek kívánom a legjobbakat, hogy enyhüljön szívetek fájdalma, hogy lássátok a szépet a rosszban is, hogy a hiányt töltsétek fel, legyen tele a pohár! Békés, boldog, karácsonyt Nektek!
Ha érdekelnek az írásaim, kövess Facebook-on is. Ha olvasnál sport vagy életmódváltás témában, kövesd a https://pilatesmaskepp.cafeblog.hu/ blogom. Ha elmesélnéd a saját történetedet, és nem bánnád, ha a blogon megjelenne, írj nekem:csepelyt@gmail.com
Kommentek