Az életben minden történés többféleképpen felfogható. Valakinek a halála lehet pusztán egy tragédia, aminek az értelmezése felesleges, hisz ez nem több mint egy szörnyűség, egy veszteség, egy csapás, amivel különös kegyetlenséggel lesújtott rám a balszerencse. Sokféle betegség, baleset kapcsán el lehetne gondolkozni, hogy miért történt. Hogy vajon tényleg nem több-e egy sorscsapásnál…Elgondolkozhat az is, aki átéli (pl. aki maga lesz daganatos beteg) és az is, aki ehhez asszisztál, és aki a beteg halála esetén végül magára marad. Én azt tudom, milyen elengedni, elveszíteni (fogalmazzunk bárhogy) egy magzatot. Tehát erről fogok írni, ennek az értelméről.
Azt látom, hogy sokan beleragadnak abba, hogy nekik lett volna egy gyerekük, és most ez a szegény baba nem született meg vagy születése után meghalt és emiatt minden bizonnyal nagyon rossz ennek a babának is, aki nem jött erre a világra vagy csak átutazó volt. De nagyon rossz a szülőnek is, mert ő gyerek nélkül maradt. Neki nincs már valamije vagy nem lett valamije, valakije. Ez mind a birtoklásról szól. És mindazon érzelmek, amit belevetítünk abba a babába, csak a mi érzelmeink. Én gondolom azt, hogy jobb lett volna neki megszületni. Megszületni ebbe a szerintem szerető családba, erre a földre, ahol várt volna rá sok kaland, és legfőképp nekem lett volna nagyon jó, ha itt van. Aztán mikor sírt volna, valószínűleg azt gondoltam volna, „jaj, miért kellet nekem ez…”. Hát nem ilyenek vagyunk?
forrás: http://www.deviantart.com/art/Flowers-39098289
Lehet, én nem vagyok kellőképpen önzetlen. Vagyis biztosan egy kicsit egósabb vagyok az átlagnál, de ezen dolgozom, muszáj. Szóval én úgy gondoltam a babám beteg lett és nem akarhatom sem neki, sem magamnak, hogy egy bizonytalan létbe szüljem őt meg. De talán akarhattam is volna, de nem ezt súgták, ő nekem nem ezt mondta. Vagy ki tudja…azt hiszem nem az volt a lényeg, hogy ő beteg vagy egészséges, hanem hogy én, hogy mi a döntést meghozzuk. Ma már tudom, hogy tényleg ez volt a lényeg. Nem tudom, hogy ha úgy döntünk, maradjon, akkor csodával határos módon lehetett-e volna tünetmentes. Ez a baba nem megszületni jött, ez a baba tanítani jött.
Elmentem egy beszélgetésre, tanácsadásra, nevezzük akárhogy, a lényeg, hogy itt dolgok jöttek felszínre, amik régóta csengenek a fülemben, de túl gyáva voltam szembe nézni velük. Évekkel ezelőtt hallottam meg először a saját hangom, ahogy azt mondja „nézz, szembe a múltaddal”, de túlságosan féltem, hogy mit találok ott. Aztán elment a babánk és megint jött a hang „tedd fel végre a kérdéseidet”, de túl gyáva voltam. Aztán elmentem erre a beszélgetésre, ahol végre valaki kimondta helyettem, amit hallanom kellett. Felszabadított és tettekre ösztönzött. Azóta a babámra sem úgy tekintek, mint a gyermekemre, aki itt hagyott, akit állandóan siratok, aki nem jön vissza sohasem. Ránézek a fotójára, elmosolyodom és azt mondom „ Te kis, hamis, rafkós kis csodatévő, jól odaütöttél, ahol a legjobban fájt. De megérdemeltem. Neked meg csak jobb, hogy nem most jössz, ilyen bolond anyához, aki lettem volna. Köszönöm, szeretettel gondolok rád!”
Nem úgy látom már őt, mint egy gyermeket. Én voltam a gyermek és ő nálam sokkal bölcsebb. Nem ő lett volna gazdagabb én velem, én lettem általa több. Azt sajnálom, hogy nem voltam korábban bátrabb, de ezt is csak én választottam magamnak. Nekem így kellett megtanulnom a leckém. Hogy ő feláldozta-e magát? Hogy akkor én most mégis rossz vagyok, hogy ezt tettem vele? Nem hiszem. Talán ő csak egy kitérőt tett a nagy utazása során. Talán megbeszéltem vele előre: ha nem javulok, akkor jöjjön és segítsen előre haladnom.
A tanulság nekem az, hogy minden történést, ami rossznak tűnik e világi értékrend szerint, meg kell vizsgálni, hogy mit akar üzenni. Szembe kell vele nézni. Nem szabad megvárni, hogy még százszor megtörténjen. Minél hamarabb értesz a jelekből, minél hamarabb lépsz bátorsággal előre, talán annál hamarabb törsz ki a rossz körből. Most én ezen vagyok.
Vajon hibás vagyok-e bármiben? Vajon ki a hibás a velem történtekért? Tényleg hihetném azt, hogy én csak egy áldozat voltam? Hogy a sors kerekét más forgatja? Nem hiszem. Te elhiszed, hogy nem te vagy életed darabjának rendezője és főszereplője egyben? Elhiszed, hogy annak, amit ma megteszel vagy nem teszel nem lesz következménye?
Nincs hibás, felejtsük ezt el. Ha valaki elkezd mentegetőzni, mert nem ő a hibás, akkor dühös, akkor tehetetlen. De nem hibás ő, hanem felelős. Nem mindegy! A felelősségben van lehetőség. Ami megtörtént nem hiba, de felelős vagyok érte és hatalmamban áll helyre tenni a dolgaimat. Nem vagyok áldozat a saját életemben, de az, hogy mikor tudok lépni, mikor tudok bizonyos dolgokkal szembe nézni mindig idő kérdése. Mert az idő szüli meg az elhatározásom. De az idő segít is, hogy elodázzam a szükségszerű lépéseket. Tudom, hogy akkor kell lépni, mikor először meghallom a hangot a fejemben. Most is mond valamit a hang. És ebből van, amit meg merek lépni és van, amit nem. Talán a teljes emberi kiteljesedés valahol ott kezdődik, ha elmúlik a következményektől való félelem.
Egy magzat halála valakinek talán csak orvosi eset, valaki úgy érzi az életét veszti el, valaki azt éli meg, hogy szerencsétlen és nyomorult, én úgy látom kaptam egy lehetőséget, hogy minden más legyen. Én úgy érzem kaptam egy esélyt általa, hogy közelebb kerüljek a valódi énemhez. Köszönöm ezt a lehetőséget és a képességet, hogy élni is tudok vele!
Ha érdekelnek az írásaim, kövess Facebook-on is. Ha olvasnál sport vagy életmódváltás témában, kövesd a https://pilatesmaskepp.cafeblog.hu/ blogom. Ha elmesélnéd a saját történetedet, és nem bánnád, ha a blogon megjelenne, írj nekem:csepelyt@gmail.com