Már legalább egy hónapja úgy gondolom, hogy november 1-je nehéz nap lesz számomra. De ma még jól érzem magam, még nem fojtogat a sírás, mert valami számomra jó dolog hozott egy kis örömöt az életembe.
Mint tudjátok nekem PCOS-em van, melynek egyik tünete a rendszertelen ciklus. Ha nincs ciklus, nincs baba, a fejemben ez ilyen egyszerűen összekapcsolódott. Hagyjuk az orvostudomány által nyújtotta lehetőségeket, mert tisztában vagyok azzal, hogy vannak, csak szívem mélyén mindig azt remélem, hogy nem lesz rá szükségem. A szülésem óta várom a menstruációm. Az orvossal 3 hónap türelmi időben maradtunk, ami lassan letelik. Iszonyatosan nyomasztott, hogy nem jön meg. Mert ha megjött volna, akkor kézzel foghatóvá vált volna az esélye a következő babának. Akkor újra ábrándozhattam volna boldog intim együttlétekről, növekvő pocakról és kiságyról. A menstruációm elmaradása szorongatta a szívemet, mert elvette a kilátásaimat.
És akkor 3 napja megtörtént: Istenem, megint a termékenység istennője vagyok, köszönöm neked, hogy működöm! Nem tudom, hogy jól-e, nem tudom milyen lesz a következő, de most működöm, most vérzem, tehát nő vagyok, tehát újra reménykedhetem. Ilyenkor, ha valami sikerül, már-már annyira jó lesz a kedvem, hogy elfelejtem a bánatom. Lénárd babám pár napra a polc hátsó részére került. De vészesen közeledik halottak napja, mikor a temetőben gyertyák között járva mindig elfog a sírás. Mert tudom, hogy egyre több szerettemhez kell majd kijönnöm és valahogy megérint az élet misztikuma és nagysága: hol vagytok ti elbúcsúzott lelkek?
forrás: http://www.deviantart.com/art/Candels-99701838
Eddig hadilábon álltam a halállal. Inkább féltem tőle, nem ismertem, és nem is akartam szembe nézni vele. Felnőttként hozzám igazán közel álló személy haldoklását és halálát nem kísértem még végig. Csak beteg volt, aztán már a koporsóban. Fájt, mindig fájt, de legjobban azért, mert nem akartam még valakinek az elvesztését átélni. 2016.08.09 óta minden más. A halál bennem járt. A kisbabám a pocakomban halt meg. Úgy állították meg a szívét, hogy a pocakon keresztül megszúrták. Átéltem azt a pillanatot. Bennem halt meg. Az anyukájában. Ettől közelebb a halál senkihez nem lehet, csak ahhoz, aki maga küzd meg egy halálos kórral. Miért féljek tőle? Hisz odaengedtem, aki nekem a legfontosabb volt.
Most még nem sírok, talán majd a temetőben sétálgatva a gyertyák között fogok. A kisbabánknak nincsen sírja, de minek is kellene? Ő nem egy márványkolosszus vagy egy fa koporsó. Ő a szívünkben van, nem kell meglátogatnunk, elég csak rágondolnom. November 1-je csak egy nap lesz, amikor megengedem magamnak, hogy sírjak, ha ahhoz van kedvem. Egy nap, amikor a gyertyalángba nézve elengedhetem az érzéseimet. Mi kis halottainkért gyújtunk gyertyát, de vajon ők is gyújtanak értünk, elveszett, szomorú lelkekért? Néha úgy érzem, hogy ők is értünk imádkoznak, hogy legyen erőnk egy újabb naphoz. Azt hiszem olykor nekünk, akik még itt maradtak, nagyobb szükségünk van arra, hogy gyertyát gyújtsanak értünk.
A gyászom már reménnyel is társul. És a remény a minden: mert van, ami elmúlt, de van, ami lesz. És a LESZ felé vezető utat gyertyák mutatják, ők fényeskednek nekem, hogy ne tévedjek el a sötétben.
forrás: http://www.deviantart.com/art/Candels-189237712
Ha érdekelnek az írásaim, kövess Facebook-on is. Ha olvasnál sport vagy életmódváltás témában, kövesd a https://pilatesmaskepp.cafeblog.hu/ blogom. Ha elmesélnéd a saját történetedet, és nem bánnád, ha a blogon megjelenne, írj nekem:csepelyt@gmail.com
Kommentek