A gyász nem egy népszerű téma. Mindenki mellébeszél, elkerüli, meg nem történtté teszi, és hagyja, hogy belülről élve megzabálja. A társadalom nem igazán fogadja el a gyász létezését, pláne ha csak egy aprócska, meg nem született testet gyászol a család.
A témát ez a cikk ihlette. És annak is az a gondolata, hogy a magzat elvesztése miatti gyászt nem tudja a környezet elfogadni, „fogyóeszköznek” tekintik a babát, úgyis jön másik. Így felesleges a kesergés, a sírás. A környezet pl. nagyszülők, jobban meg tudják azt tenni, hogy figyelmen kívül hagyják a magzat létezését, hisz nem volt szervesen az életük része. Látták 4 hetente az ultrahang fotókat, a mama szájából hallottak történeteket, a többit ők maguk képzelték hozzá. És ha már nincs baba, akkor huss, elhessegetik a saját képzeteiket és jól meggyőzik magukat, hogy így van ez rendjén. Kár lenne keseregni a semmin, nem?
Ezek a babák, az én babám csak egy legenda. Létezését az bizonyítja, hogy éreztem magamban, hogy láttuk egy monitoron és hogy a patológus minden bizonnyal a kezében fogta, mert erről részletes szövettani leírást is készített. De nem láttuk élőben, nem látta a család, nem fogtuk mi a testét, egyszerűen nem kézzel fogható, hogy létezett. És mégis szívet tép, könnyeket fakaszt és nem enged hónapokon, éveken keresztül.
forrás: http://www.deviantart.com/art/Black-and-White-Flower-85969930
Ha az anyánkat gyászoljuk az más. Hisz ő élt 70-80 évet, felnevelt, én vagyok a bizonyíték, hogy élt! Vannak róla fotók, emlékszünk a hangjára, hát persze, hogy szépen meggyászoljuk. És hogyne hiányozna, hisz nem főz már húslevest, nem vár minket haza, nem ölelget meg, ha sírunk és nem idegesít az aggódó kérdéseivel. No de a magzat? Mit csinált ő? Csak úszkált a magzatvízben. Azt mondják létezett, de ki látta? Még csak egy ígéret volt, ami nem teljesült be. Nem kell ezen annyit rágódni.
Hát kérem szépen, értsük már meg egyszer is mindenkorra, hogy az édesanya a magzat és a magzat az édesanya. A szívünk, testük, lelkük egybeforr, mindegy, hogy hány hetes, az is elég, ha csak egy reményteli gondolat. Ez viszi előre a világot! Mi lenne veled, kedves világ, ha nem lenne anyai szeretet és odaadás? Mi lenne, ha nem számítana egy magzat, egy gyermek, ha az anyákat nem érdekelné a kisdedük sorsa? Nem lenne világ! Isten ezt zseniálisan kitalálta. És mégis, ha az anyát veszteség éri, akkor elutasítják, elbagatelizálják a gyászát. Jön majd másik baba, rendben van, de ez az egy elment! Ami elment, azt veszteségként fel kell dolgozni.
Én 22 hetet éltem együtt a babámmal és én döntöttem a korai haláláról, mert súlyos fejlődési rendellenességet találtak nála. Attól, hogy a döntésemet én hoztam meg, semmivel sem könnyebb. De teljes felelősséget vállalok önmagamért és a döntésem minden következményéért. Ennek a gyászfolyamat is a része, hogy néha sírok, néha nevetek, néha van remény, néha minden elveszett. És tart, ameddig tart és aki nem engedi ezt meg nekem, azt elkerülöm, vagy harcolok a saját gyászom létjogosultságáért. Csak az számít, amit én érzek. Nálam jobban senki nem tudhatja, hogyan kell mindezt megélnem. A belső hangra hallgatok, mert az segít nekem. De ez a belső hang azt is mondja, hogy, „gyerünk tovább, ne ragadj a múltba!, Lénárd fiadra mindig emlékezz, a szívedben tarts neki egy kis helyet, de élj tovább szeretettel, reménnyel.” Jogom van gyászolni, a veszteséget megélni, de jogom van elengedni és szeretettel tovább is lépni.
Ha érdekelnek az írásaim, kövess Facebook-on is. Ha olvasnál sport vagy életmódváltás témában, kövesd a https://pilatesmaskepp.cafeblog.hu/ blogom. Ha elmesélnéd a saját történetedet, és nem bánnád, ha a blogon megjelenne, írj nekem:csepelyt@gmail.com
Kommentek