Hogyan lehet a mindennapokba visszarázódni ilyen tragédia után? Mit gondolsz, egész nap sírni kell vagy utálkozni, az embereket elkerülni? Vagy épp ellenkezőleg: azt mondani, hogy minden rendben van és mosolyogni? Nekem valahol a kettő között van az utam.
Szeretném elmesélni, hogyan telik egy napon. Hogyan telik mindazok után, ami történt. Mert nyilvánvaló, hogy az élet megy tovább. Este le kell feküdni, reggel felébredni és mivel pénzből élünk, el kell menni dolgozni. Ott és mindenféle találkozunk emberekkel, önmagunk kicsi tükörképeivel, akik ha akarnak, ha nem, de eszünkbe juttatják, hogy milyen fájó dolgok történtek velünk. Erre fel kell készülni.
Egy hónappal a történtek után már valamelyest rendeződött az érzelmi állapotom és határozottan az egészséges felé. Nem azzal kelek és fekszem, hogy „jaj, nincs már gyerekem, miért érdemeltem én ezt?!”, „mit fogok én csinálni ez után?!”. Teljesen hétköznapi dolgokon jársz az eszem úgy 80%-ban. Mit főzzek, milyen edzést tartsak, kivel mit kell leszerveznem, mit csináljunk a hétvégén, kéne mosni stb. Nem motoszkál bennem semmilyen rossz érzés. Miközben játszom a hétköznapi nőt, nem duruzsol a fejemben a kisördög, hogy: „te szerencsétlen, te boldogtalan, hol a babád, mi?” vagy azt, hogy „mi lesz veled? nézz magadra? ez csak ilyenekkel fordul elő, mint te!”. Szóval ilyeneket én egyáltalán nem gondolok, de tudom, hogy lehetne. Ezeket a gondolatokat időben fülön kell csípni és egyedül vagy segítséggel, de elgyőzni őket, mert sehova nem vezetnek. Illetve de: egy jó mély, fekete kútba, ahonnan nincs kiút.
forrás: http://www.deviantart.com/art/The-Storm-362245139
Tehát szépen rendben telnek a napjaim, és akkor egyszer csak sétálva az utcán vagy neten böngészve meglátok valamit. Ilyen a várandós asszony vagy egy celeb írása arról, hogy babát vár vagy más írása a celebről, hogy már milyen nagy a pocakja. Vagy kapok egy hírlevelet, mert feliratkoztam anno, hogy ezen a héten hogyan fejlődik a baba. És akkor eszembe jut: „tényleg, nekem volt pocakom, én gyermeket vártam. Emlékszem most már mindenre. Jaj, de kár, hogy nem így lett. Olyan szép volt az az állapot, olyan édes volt az az álom”. És akkor jön egy-két könnycsepp. Jön és megy.
Én csak a pocakra vágyom, mert nekem csak az volt. Ha élő gyermekem halt volna meg, akkor gyermekre vágynék. De nekem élő pocakom volt és egy babának a jövőbeli képe. A jövőbeli kép csak vágyálom, nem olyan eleven, de a pocak…a pocak az más. Az ÉN voltam. Nekem ez egy csodálatos állapot volt, amiben különlegesnek éreztem magam, szépnek, gyönyörűnek, elevennek, Istentől valónak. És bár lehet, hogy ez utóbbi gondolatok még mindig igazak rám, de már pocak nélkül. És ez még egyelőre mindennap nagyon tud fájni. De nem fordulok be! Nem takarja el a jövőmet, nem húz mélyre, csak megélem az érzést és tovább engedem.
Azt érzem, egyszerűen beszélnem kell arról, ami történt. Alig várom, hogy valaki megkérdezze, hogy vagyok. És akkor azt mondom: elég jól, de néha rosszul. Olyan hullámzó a kedvem, fent és lent. És ha tovább kérdez, szívesen mesélek. Amiről mesélni lehet, az élő. Ahogy kimondom a szavakat, ahogy a gondolatok hangokká válnak, életben marad az emlék. Ez esetben a kisfiam emléke is. Az apósom azt kérdezte a minap a férjemtől: „ugye már elfelejtettétek az egészet, ugye már nem beszéltek róla?” Micsoda kérdés! Soha nem felejtjük el és mindennap beszélünk róla. És azt hiszem, ez a helyes stratégia. Ha felejtésre kényszeríteném magam, akkor önmagamnak is hazudnék és egyben szép emlékek sorozatát tenném hamissá. Ha a történteket lélekben feldolgozom, ahogy tettem, ha gyakorlom az elfogadást, elengedést, és szeretettel fordulok magam felé, akkor képes vagyok úgy beszélni és gondolni minderre, hogy nem megbénít, nem elvonja az energiáimat, hanem ad és feltölt és előre visz.
Találtam új célokat, lettek új terveim. A történtek miatt jobban megismertem önmagam, tisztába lettem a képességeimmel, melyek bátorságot és erőt adnak ahhoz, legyenek új terveim. Az új terveimet tudom dédelgetni nap mint nap. Lettek új témáim, új mesélni valóim. Ha elzárkóznék minden elől, előbb-utóbb egyedül maradnék, akinek csak egy valami körül forognak a gondolatai: nincs baba.
Egyébként mindenki azt csinál, amit szeretne egy ilyen eset után. Úgy tölti a napjait, ahogy neki jó. A gyászt úgy éli meg, ahogy neki jól esik. Nem mondhatja senki, hogy ezt azért nem így kéne. Nincs olyan, hogy a társadalom ezt várja, csináld így. Egy darabig lehet is nagyon szenvedni is, nagyon sírni. De aztán azt kell mondani: állj! Ha nem tudod elfogadni, hogy veled ez történt és önértékelési és/vagy kapcsolati problémáid lesznek egy életre, az nem a helyes megküzdési stratégia. Nem kell így lennie! Szépen, egészséges lélekkel is túl lehet élni bármilyen veszteséget, és az élet ezt kívánja mindenkitől.
Úgyhogy köszönöm kérdésed, jól vagyok, csak néha rosszul. Ülök a hullámvasúton, de a lejtőt és az emelkedőt is ugyanúgy tisztelem.
Ha érdekelnek az írásaim, kövess Facebook-on is. Ha olvasnál sport vagy életmódváltás témában, kövesd a https://pilatesmaskepp.cafeblog.hu/ blogom. Ha elmesélnéd a saját történetedet, és nem bánnád, ha a blogon megjelenne, írj nekem:csepelyt@gmail.com
Kedves Erika, köszönöm, hogy megírtad nekem. Sajnos nagyon sokunkkal történik ilyesmi, nem is gondoltam volna korábban, hogy ilyen gyakori. Sajnálom, hogy neked is át kellett élned. Azt hiszem, ilyen esetben mindannyian ugyanazokon az érzéseken megyünk át. Érdekes, hogy ez milyen titkos társasággá kovácsol minket nőket, akik átéltek ilyet. Örömmel olvasom, hogy téged is a hit és az erőd visz előre. A jövőbb szebb lesz, ebben én is biztos vagyok. Mindannyiunknak kívánom, hogy teljesüljön, amiben hiszünk, amit remélünk.
Szia.
Félelmetesen hasonló a történetünk, mi július 6-án, a férjem névnapján engedtük el a mi kislányunkat a terhesség 23. hetében. Szintén a morfológiai ultrahangon vették észre az agykamratágulatot és a vízfejűséget. Végigsírtam a történetedet, mert ugyanezek az érzések kavarognak, kavarogtak bennem. De erős vagyok és megyek előre, a hitem, ami átsegített ezen a tragédián és nagyon bízom egy szebb jövőben. Neked is szívből kívánom mindezt.