Észrevettem, hogy rossz vagyok, hogy gonosz vagyok, mert dühös vagyok. Én, aki annyit dolgozom magamon és próbálok nap mint nap fejlődni, egyszerűen csak érlelgetem magamba ezt a dühöt, amit rávetítek olyanokra, akik nem is érdemlik meg.
Sok dolog miatt nem vagyok dühös. Hiába kellett elengedni a babát, végigélni ezt a sok fájdalmat lelki és testi síkon is, mégsem emiatt haragszom. Nem haragszom, mert így kellett lennie, nem haragszom az Istenre, nem haragszom a világra, az orvosokra sem, a kisfiunkra sem és önmagamra sem, de a férjemre sem. Legalábbis látszólag nem haragszom. De akkor honnan ez a düh?
A férjem családjára, anyósra, apósra és sógornőre vetítek mindent. Nem mintha ne lenne okom, egy kevéske, de vajon velük miért nem tudok elnéző, nagyvonalú, megbocsátó lenni? Azt hiszem az őszinteség teljes hiánya miatt. Elmesélem a történetet. Mint írtam is korábban, a családja rosszul reagált a babánkkal kapcsolatos hírekre. De talán ez egy természetes ösztönből jött, csak vártam volna, hogy ahogy telnek a napok, majd együttéreznek velünk, támogatnak a döntéseinkben, de anélkül, hogy egyben meg is ítélnék azt. Vártam, hogy majd megkérdezik, hogy vagyunk és hogy kíváncsiak is az őszinte válaszra. Lehet, hogy nem így akarták, de ezek nem valósultak meg. Állandóan a „jó döntésre” buzdítottak, ők, akik talán egy ilyet sem hoztak meg az életükbe. Apósom utalt rá, hogy ő bizony a kocsma előtt sem tologatná ezt a beteg gyereket és nem mentek le a tóparti házat kitakarítani nekünk, ahogy ígérték, mert szégyelltek a szomszédok előtt mutatkozni. Aztán nagyon sajnáltak minket, bár sosem kérdezték meg, hogy vagyunk. A szülésem után megkérdezték „felébredtem-e”, holott elmondtuk, hogy fog zajlani. Múlt vasárnap anyósom úgy köszöntötte a fiát a névnapján, hogy „Boldogabb névnapot jövőre!”, mert nekünk most nagyon szar ugye és jövőre, az ismeretlen jövőben minden jobb lesz, igaz?
forrás: http://liza23q.deviantart.com/art/Anger-447683397
Felépítettem magamban egy érzésvilágot, amiben rájuk haragszom, mert nem úgy bántak velünk, ahogy szerintem méltó lett volna. Nekem a család szent, én ezt tanultam. A család összetart, a család támogat, a család veled van, és mindig fontos lesz a családtagoknak a másik hogyléte is, nem csak az önmaguké. És ha meg tudok tenni érte valamit, akkor megteszem, még ha részemről áldozat is. Ebben az esetben a férjem családja megbukott (hozzáteszem nem csak most, nem újkeletűek ezek az érzések, de a legsúlyosabbak lettek mostanra). Rájuk vetítek, azt hiszem már mindent: a világ igazságtalansága iránt érzett együgyű haragomat, az emberi ostobaság feletti dühömet, hogy mennyivel, de mennyivel egyszerűbb azoknak, akik struccpolitikát folytatnak, és nem tartják kezükben saját életük lovának gyeplőjét. Nem jobb nekik, és hosszú távon pláne nem éri meg és nem cserélnék egy életre, de egy-egy napra olyan jól esne, szemellenzős, ostoba, búbánatos, embernek lenni, aki nem veszi észre, hogy mi zajlik körülötte. Most egy kicsit az vagyok, ahogy mindezt írom (tudom). Értük is haragszom, nem csak rájuk, meg azért is mert nekem ez is minden napra munkát ad, ők pedig csak fulladoznak a homokban, és még élvezik is.
A sógornőm várandós. Ő egy hónappal hamarabb esett teherbe, mint én, és ha Isten is úgy akarja, egészségesen meg is születik a baba. De tudjátok, hogy én és a várandós nők egy kicsit nehéz viszonyban vagyunk mostanában. És dolgozom minden áldott nap azon, hogy ne így legyen. De egyelőre a sógornőm terhes és bárhogy próbálom ezt elhessegetni, tudom, hogy értelmetlen, mert ha megszületik a baba, akkor élő mementóként lesz a képembe dörgölve és mivel a helyzeten nem változtathatok, ezért kénytelen vagyok magamon. És néha napján úgy utálom, hogy mindig kell valamin javítanom, valamin dolgoznom.
Nem csak, hogy terhes, de 2 hete, 2 héttel a babánk halála után felhívta a férjemet telefonon és meghívta az esküvőjükre, ami holnap lesz. A sógornőm és a párja 10 éve vannak együtt és a férfi többször kijelentette, hogy az esküvő mennyire szükségtelen dolog, és lebecsmérlően beszélt az intézményről. De én valahol azt gondolom, hogy aki az esküvő intézményét ilyen masszívan elutasítja, az az elköteleződést is elutasítja. Az én párom, leendő gyermekeim anyja nem azt érdemli, hogy családi körben fennhangon arról pofázzak, hogy mennyire nem akarom őt elvenni. Lehet mondani, hogy nem szeretnénk nagy esküvőt, nem az a lényeg, elmegyünk két tanúval és kész, de közben hozzá kéne tenni, hogy szívből szeretnék a férje lenni, és elköteleződni egy életre. Csak nem akarom, hogy rohadt sok pénzért, rohadt sok ember legyen ott. Ez a 10 évig nem fontos esküvő, most nagyon fontos lett. Épp most.
Képzeld el, hogy gyászolsz, hogy fáj, hogy neked valami nincs, hogy mindennap dolgozol önmagadon, hogy próbálod a jó embereket bevonzani, egy kicsit kímélni is magad és azt várod a szeretteidtől, a családodtól, hogy ebben támogassanak. És erre jön valaki, aki nem rossz ember valószínűleg, nem gonosz és nem direkt akart bántani, csak épp ő nem vesz figyelembe téged, a te érzéseidet, és felhív, hogy gyere el az esküvőre, ahol ő ott lesz szép nagy pocakkal, ami neked nincs, a baba ígéretével, ami neked már csak volt és vágjál jó pofát és örülj vele, hisz neked már nincs problémád. A probléma elmúlt, amikor a kórházban halva megszülted. És ha van is problémád, az már csak a tied, köszönjük, de a családunk ebben nem osztozik veletek.
És hála Istennek, hogy egy másik esküvőre megyünk, amire féléve egy barátunk hívott meg és ide örömmel elmegyünk. Rendben, nem leszek csinos kismama, de sebaj, ezt túlélem. De azt jelenleg nem éltem volna túl, hogy a sógornőm légből kapott, pocakos esküvőjén ott legyek. Sajnálom, ez aztán nem valami emelkedett gondolat, nem? Nem. De legalább felismerem ezeket a bennem lévő mérgeket, légyölő galócákat és próbálom őket átformálni.
A sógornőm anya lesz. Mikor megtudta a babánk baját, segített is. Kaptunk telefonszámot és megerősítést abban, hogy támogat minket, mert tudja, milyen nehéz lehet. Nem tudja, ezt én teszem hozzá. Nem rossz ő, most én vagyok rossz, és ezt utálom. Mert mikor kiabálok, őt hibáztatom, mert jól esik a dühömet, valakire rávetíteni. Jól esik a mételyező irigységem oda csapni valakihez, de aztán rájövök, hogy ő mit sem tehet az egészről. Az, hogy ő nem érzi magát felelősnek más emberért, hogy nem tud őszintén felénk fordulni, hogy nem mert minket megszólítani, hogy nem tud velünk együttérezni, az ő dolga. Nekem azzal van dolgom, hogy mindennek ellenére én menjek tovább és ne hagyjam magam belülről elégni a dühben.
A legnagyobb baj, hogy az a család nem őszinte. Nem lehet egymással beszélgetni a bajról. Tegnap a férjem átment a sógornőmékhez, hogy ha az esküvőn nem tud ott lenni, akkor előtte találkozzanak. Én azt hittem, hogy lesz a babánkról szó. Hogy egy ilyen történés megérdemel annyit, hogy a család beszéljen róla. De tévedtem. Egy szó sem esett a mi babánkról és talán tapintatból, de az övékéről sem. És nem kérdezték meg, hogy vagyunk és hogy mi lesz velünk. Mert egy családban ilyenről nem beszélünk. Fecsegünk lényegtelen dolgokról, a jó struccok földbe dugott fejjel élnek, meghívunk téged is, itt van mellettünk egy lyuk.
Szeretném, ha tudnátok, hogy ezek nagyon természetes érzések. Lehet utálkozni, lehet rossznak lenni egy kicsit. Sőt meg kell élni, ne mondd, hogy neked soha nem jut eszedbe semmi bántó gondolat. Add ki magadból, hogy később ne egy betegségként üsse fel a fejét. Add ki és tudd magad meggyógyítani. Mert látod, hogy képtelenség ennyi embert megváltoztatni, megnevelni, viszont képességed van rá, hogy magadat változtasd. És most nekem ez az egyik feladatom, hogy megbékéljek a férjem családjával, hogy megbocsássak, és szeretettel forduljak feléjük.
Ha érdekelnek az írásaim, kövess Facebook-on is. Ha olvasnál sport vagy életmódváltás témában, kövesd a https://pilatesmaskepp.cafeblog.hu/ blogom. Ha elmesélnéd a saját történetedet, és nem bánnád, ha a blogon megjelenne, írj nekem:csepelyt@gmail.com
Látod, annyi hasonló történet van. Az ember csak ember marad. És a te esetedben is az látszik, hogy ők nem tudnak mit kezdeni a veszteséggel, az érzelmek kifejezésével, nem mernek őszinték lenni. Inkább elbújnak, meglapulnak, igaz meg is fosztják magukat a barátságodtól és így egy csomó jó élménytől. Az embernek bátornak kell lenni ez biztos, de ők még nem tudják. És neked pedig jogod van élni, és a férjed is ezt akarná. A szeretet legnagyobb mércéje, az hogy képesek vagyunk elengedni azt, akit a legjobban szeretünk és ezt el tudjuk fogadni, és nem pusztulunk bele. Hogy tudjuk, a szerettünknek úgy a jó. Mert sok esetben a túlvilágba elmenni is valakinek jó. Szóval aki sír, kesereg és beteggé teszi a világot is saját bánatával, nem szeret jobban senkit, az önmagát sem szereti igazán, tele van félelemmel. A békét mindenkinek önmagában kell keresnie, ez a legfontosabb, nem az, hogy más mit szól. Nagyon helyesen élsz és gondolkodsz!
Nekünk a baráti körben vannak ilyen ismerőseink (most már nem nevezem őket barátaimnak).Amikor a férjem már nagyon beteg volt, nem jöttek látogatni, nem is érdeklődtek….aztán Sanyi meghalt….és azóta sem hívnak fel, vagy látogatnak meg. Egyik ilyen házaspárral nem rég találkozott a fiam és elkezdtek neki magyarázkodni-holott nem kérdezte tőlük-, hogy azért nem keresnek, mert nem tudnának mit mondani!! De hát amíg együtt jártunk szórakozni, kirándulni, meg mindenféle programokra, addig volt mit mondanunk egymásnak!!Szerintem egyszerűen nem akarják látni, hogy nekem fáj valami, nem akarnak olyan dologgal szembesülni, ami elvenné a kedvüket. Mert az nem kellemes. Pedig nem dörgölném az orruk alá, hogy nektek még mindig milyen jó, nekem meg már nem- hiszen nincs is így!- de meg sem próbálják, hogy megismerjék az érzéseimet, a gondolataimat e dologgal kapcsolatban. Lehet persze, hogy jobb is, mert úgysem értenék meg, hogy igenis vidáman és aktívan tudom folytatni az életem. Nem értenék meg, hogy attól még, hogy az imádott férjem meghalt, én még élek és ha már így van, akkor hadd legyen már jó! Tudom, hogy van aki azt gondolja, sőt mondja rólam ez miatt, hogy nem is szerettem igazán a férjem -te jó ég, milyen fogalmaik vannak embereknek a szeretetről!!!- pedig bármire képes voltam érte! És igen, nagyon hiányzik, de nem tudok ezen változtatni, tehát alkalmazkodom a körülményekhez. Sírhatnék reggeltől estig, lehetnék keserű, irigy és gonosz -mert ekkora tragédia után illő, hogy ilyen érzések ébredjenek az emberben, de ettől még nem kapnám őt vissza. És nem vagyok hajlandó mérgezni magam hazug érzések és gondolatok által, csak azért, mert mások ezt várják!