A gyermekemtől már 1,5 héttel a vetélés előtt megkezdtem az elbúcsúzást. A kórházba elengedni mentem a fizikai testét, nem akartam őt magamnak, nem akartam, hogy a félrecsúszott életem megmentője legyen. Dolgoztam magamban és beszélgettem vele, hogy mire a fizikai búcsú jön, már könnyű legyen. És könnyű is volt!
A vetélés….így nevezik. Az orvos is így mondta: vetélés. Mi az hogy vetélés? Korábban úgy hittem, hogy az a vetélés, ha véletlenül történik. És tény, hogy azt is így nevezik. De nekem direkt és jól megfontolt szándékkal kellett átesnem rajta. Amíg azt hittem, hogy vetélek, addig féltem és nem éreztem jól magam tőle. Kiszolgáltatott áldozat voltam, akinek majd valami történik a testével, testében, ami még undorral is eltöltött. Ha vetélek, akkor az valami tragikus dolog, amiben nem vehetek részt, csak kívülállóként szégyenkezve kell figyelnem magam. A 22. heti vetélés élménye más mint egy kora terhességi. A 22. heti formailag már egy szülés, nem egy altatásos beavatkozás. Jelen kell lennem. De hangsúlyoznám, hogy a vetélés bármely formája nem szabad, hogy szégyennel töltse el azt, akivel megtörténik. Viszont azt is tudom, hogy ez egy létező és elsőként felmerülő érzés.
forrás: http://brendaferrimanidreamart.com/art/portfolio-2/
Gondolkoztam, a coachommal is beszélgettem és ráébredtem, hogy én szülni fogok! Hogy fizikailag sem történik más, mint egy szülés, de hogy igenis megengedhetem magamnak, hogy a lelkemben is egy szülést éljek meg.A szülés tényén nem változtat, hogy él-e a baba vagy sem, és az sem, hogy 40 vagy csak 22. hétig hordtam a szívem alatt. Nem számít, hogy a folyamat magától indul-e be vagy oxitocinnal segítik, hisz ilyen alapon minden második szülés nem lenne az, mert beleavatkoznak. Tehát én szültem. Jogomban állt részt venni a folyamatban. Az elejétől a végéig rajtam is múlott, a fizikai és mentális képességeimen egyaránt.
A gyermekemet el akartam engedni, mert ezt kérte, mert ezt beszéltük meg. Én pedig azt kértem tőle, hogy segítsen nekem, hogy fizikailag könnyű legyen. Minden beavatkozást átszellemültem tűrtem, viseltem. Nem tagadtam le magam előtt, hogy mi történik, és közben már sosem féltem. Csak a fiamhoz beszéltem, az égiekhez és a testemben, a tudatomban próbáltam maradni. Én szültem, és ezt kérem, senki ne bagatelizálja el! Nem aludtam közben és a végén nem ébresztettek fel. Nem vágták át a hasam és nem is varázsolták ki belőlem. A méhem kitolta, a szülőcsatornám kiengedte. Mivel kisebb volt a magzat mérete, mint egy végig hordott terhességnél, ezért a kitolás nem volt olyan kellemetlen vagy fájdalmas. De a többi, a méhösszehúzódások, köszönöm, elég élményszerűek voltak. Most már tudom, mire számíthatok legközelebb. Viszont kipróbálnám oxitocin nélkül is. Alkottam egy mondást, amit az ellenségeimnek kívánnék, ha lennének: Kapjál egy jó nagy adag oxitocint, te köcsög! Férfinak, nőnek egyaránt ezt mondanám.
A szülésemnek volt egy igen fájdalmas két órája, mikor beütött az oxitocin, de én nem tudtam, hogy mennyi idő telik el. Ha azt mondják 5 perc elhiszem, ha azt, hogy 3 nap, akkor azt is. Más tudatállapot, tényleg. A fájdalom a testem és én. Mi hármasban múlattuk az időt. Tudtam és éreztem, hogy fáj, de nem volt mit tenni. De nagyon hálás vagyok, hogy csak ennyi volt igazán fájdalmas.
Ha székrekedése van az embernek, vagy épp hasgörcse, az irtó kellemetlen. És még vacakabbá teszi, hogy tudja, el kell jutnia a wc-ig. És akkor az az idő, a wc-ig hosszú és közben sokkal jobban fáj, sokkal kellemetlenebb az érzés. Ha oxitocintól vannak méhösszehúzódásaid, akkor nincs mihez viszonyítani, hogy majd ekkor jobb lesz, csak eddig meg addig kell kibírni. Csak fáj és kész, észnél kell lenni. Ez nagyon a jelenben tart. Életem nagy pillanatait úgy különböztetem meg, hogy élénken emlékszem rájuk. Fel tudom eleveníteni minden pillanatát, érzem a szagokat, az ízeket, hallom a hangokat, ott vagyok újra. Ilyen volt az esküvőm napja. Ott voltam, jelen voltam. A szülés is ilyen volt. A fájdalom a jelenben tartott. Bár tragikus a végkimenetel, de az ilyen tragikus élmények is eszünkbe juttatják, hogy élünk.
A hétköznap nagy részében pedig csak vegetálunk, csapódunk faltól falig. Jelentéktelen dolgokat élünk meg és azt hisszük, hogy azok most rohadt fontosak. Egy kretén sofőr elénk vág, a postán nagy a sor, nem jön a metró, a kollégám beszól, fizetni kell a Casco-t, kilyukad a szemetes zsák, a főnök ránk bíz egy új projektet, veszünk egy menő telefont és még sorolhatnám. A mindennapok emblematikus pillanatai. Szerencsésnek vagy szerencsétlennek érezzük magunkat tőlük. Ha jó dolog történik, szeretjük az életet, ha rossz utáljuk és valakit hibáztatunk. De mi van akkor, ha a rosszban is van valami jó? Akkor elveszünk? Mi van akkor, ha minden szituációban csak önmagunkat kell megkeresni, és át kell élni, bele kell menni, kemény helyzetekbe, mert akkor a lélek dolgozik. Bele kell menni, mert ez visz előre, erről szól az ÉLET.
A szülés olyan amilyen, és a terhesség teher, ha úgy éled meg. És nem mondom, hogy soha többet nem fogok panaszkodni, és nem állítom, hogy mindent tudok, és legfőképp nem tudok más nevében írni, csak a sajátomban. De azt tudom, hogy a szülés és a terhesség folyamatát egy nálunk sokkal hatalmasabb erő álmodta meg ilyennek, és csak a magunk dolgát nehezítjük, ha nem fogadjuk el. Lásd meg ebben is a feladatot, de ne azt, hogy majd hogy altatod a gyereket, meg megveszed-e neki a legjobb légzésfigyelőt, hanem a saját feladatod lásd meg a várandósság és szülés folyamatában! Ne mártírkodj, hogy csak a gyerek számít. Ki fogja azt a gyereket felnevelni? Egy másik gyerek, aki mindig csak mást hibáztat, aki kivonja magát a folyamatokból és átkozódik, ha valami nem sikerül? Te fogod! Te, kedves felnőtt, érett, öntudatos lélek, de lehet, hogy előbb még van magaddal egy kis dolgod. És százszor is lennék újra terhes és szülnék újra akár meg nem született gyermeket, mert az ősbizalmat, a kapcsolódást, a gondviselést és önmagam erejét így is megtapasztaltam. De persze kérem és remélem, hogy a lecke nem ismétlődik újra, de a földhöz én már nem csapom magam, ha nem várt fordulatot vesz az életem.
Folytatása következik! Kattints a következő részért!
Előzmények:
6. rész – A vetélt nő és az egynapos csecsemő esete
5. rész – Így zajlik egy középidős terhesség megszakítás
4. rész – Vihar előtti csend, avagy az utolsó 3 nap a fiammal a pocakomban
Ha érdekelnek az írásaim, kövess Facebook-on is. Ha olvasnál sport vagy életmódváltás témában, kövesd a https://pilatesmaskepp.cafeblog.hu/ blogom. Ha elmesélnéd a saját történetedet, és nem bánnád, ha a blogon megjelenne, írj nekem:csepelyt@gmail.com
Kommentek