A vetéléstörténetem első fejezete, melyben megkapjuk a rossz hírt és próbáljuk túlélni a mindennapokat. Mivel a mese megtörtént eseményeket dolgoz fel, figyelmeztetnem kell az olvasót, hogy nem lesz happy end a vége. De rengeteg tanulság és pozitív tapasztalat lesz az olvasás gyümölcse.
A 21.heti 4d-s ulrahangot vártuk már hetek óta. A 17. héten minden rendben volt. Gyermekünk édesen ficergett odabent. A 4d-s ultrahangon már látni fogjuk az arcát is, még jobban megismerhetjük őt. A genetikai központ felé egy kis tálca szederrel a kezemben siettem. Akkoriban nagyon sok gyümölcsöt kívántam. Megérkezett Ágoston is, izgalommal bementünk. Hosszan vártuk a sorunkat, mire regisztrálhattunk, aztán épp mikor wc-ra indultam már szólított is az orvos.
Lefeküdtem az ágyra, megkezdődött a vizsgálat. Szíve, veséje, kukija rendben. Majd némán és hosszasan elidőzött az orvos a koponyánál. Nézte infravörös képen, nagyította, forgolódnom kellett. Talán a baba nem fekszik jól, de valami nincs rendben. Valami hiányzik az agyból, aminek ott kellene lennie. A kisagy…nincs ott az egyik fele. De biztos csak a baba koponyája túlságosan a méhfalba nyomódik. Az orvosom 1 órán át kereste azt, ami nem volt ott. Kontroll vizsgálatot kért.
Felhívta rögtön a főorvosát, hogy másnap menjünk a kórházba, hogy ő is ellenőrizni tudja. Nem tudom, mit éreztem. Egy vákuumba kerültem. Értettem, amit mond, de leginkább csak az visszhangzott a fejemben, hogy „rosszul fekszik a baba”. Azt akartam hinni, hogy csak rosszul látta. Az este abban a pokoli vákuumban telt el, amiben még volt remény arra, hogy ez az egész csak tévedés.
A mi kisfiunknak nem lehet baja. Ilyen dolgok másokkal történnek. Én mindig az vagyok, aki fellélegzik, mint az ókorban egy dráma végén a közönség, „de jó, hogy ez nem velem történt meg”. De ez most mégiscsak történt, de az agyam nem tudott minderre gyorsan reagálni.
Másnap a kórház genetikai tanácsadójában vettem a nagy levegőket. Már néztem, olvastam szüléssel kapcsolatos tanácsadásokat, hogyan kell a levegővétellel megnyugtatni magam, hát próbáltam alkalmazni. Sorra jöttek a kismamák, családok, és bár ők nem tudták rólunk, hogy a halálos ítéletre várunk, mégis úgy éreztem, hogy a közelgő tragédia szinte átérződik a bőrünkön. Feszülten ültünk ott, mosolytalanul. Az órámat kezdtem lemondani (edző vagyok), mert hosszú volt a várakozási idő. De azt mondtam, hogy csak a mait mondom le, jövő héten folytatjuk, hisz nem lehet baj (gondoltam). Hisz csak rosszul feküdt a baba, majd most az orvos meg is mondja. Először az asszisztens hölgy fogadott, akit azért említek meg, mert később még nagy jelentősége lesz. Felvette az adatainkat, családunkról kérdezett és reménykedett, hogy nincs nagy baj. Aztán megint várakoztunk és egyszer csak szólítottak.
Fel az asztalra, zselé a hasamra, a vizsgálatot megkezdték. Néztem a monitort miközben már századjára mondtam el a Mi atyánkot, de én nem láttam semmit. Nem akartam semmit se látni és már vártam, hogy az orvos mondja, hogy megvan a kisagy, nincs baj. De nem ezt mondta: megerősítette, hogy nagy baj van. Nem tévedett az orvosom, tényleg visszamaradt a fejlődésben ez az agyi terület. Amit akkor éreztem, valami egészen rendkívüli volt. Nem sírtam, nem üvöltöttem, nem kérdeztem, de elkezdtem elveszíteni az eszméletem és egy szalmaszálba próbáltam kapaszkodni, hogy tudatomnál maradjak. Elöntött a veríték, kihűlt a vérem, és csak arra gondoltam, hogy ne ájuljak el, pedig feküdtem. Az hiszem, ezt hívják önuralomnak.
Az orvos még sosem látott ilyen uh képet, pedig elég őszes és kopasz volt ahhoz, hogy tudjam, nem ma kezdte a szakmát. Nem tudta, mi ez a betegség, de azt igen, hogy sok jót nem jelent. Mondta, hogy elintéz nekünk egy magzati MRI vizsgálatot hétfőre, és akkor volt csütörtök. A vizsgálóból kilépve a halálra dermedt arcunk találkozott a boldog kismamákéval. Biztos voltam benne, hogy mindenki tudja, hogy nálunk baj van. A folyosó végére sétáltunk a lépcsőhöz és akkor mint egy özönvíz, hurrikán, tornádó, homokvihar, mennydörgés, égi háború, tört ki belőlünk, a gyomrunkból, a szívünk legmélyebb bugyrából az elviselhetetlen szomorúság és zokogás. Menthetetlenül sírtunk, üvöltöttem, hogy ez nem lehet. Hogy ez nem történhet meg, és nem is tudtam már mit mondani, csak zúgott végig rajtam a bánat. A kocsi mellől hívtam anyámat, aki az „istenem, istenem, istenem” szavakat kiabálta sírás közben. Nem tudom elmondani, hogy az első órák micsoda tébolyult érzelmi viszonyok között teltek. Pedig még ez csak eleje volt.
Folytatása következik! Kattints a következő részért!
Ha érdekelnek az írásaim, kövess Facebook-on is. Ha olvasnál sport vagy életmódváltás témában, kövesd a https://pilatesmaskepp.cafeblog.hu/ blogom. Ha elmesélnéd a saját történetedet, és nem bánnád, ha a blogon megjelenne, írj nekem:csepelyt@gmail.com
Kommentek