Eljött az idő, hogy leírjam Lidus születéstörténetét. Nem akármilyen sztori, szerintem egész életében ezt fogom neki emlegetni. Lidus kétszer indult el, de először visszatartották, ami miatt van egy kis bűntudatom: ki tudhatta volna nála jobban, mikor kell megszületni? Irigylem a türelmét, ahogy nagy duzzogva kivárt egy hetet, majd azzal az akaratossággal tört elő, ahogy most a ciciért kalimpál.
Február 21-én kedden megtartottam a két pilates órámat és anyukámat Budapestre invitáltam, hogy eljött az idő, hogy főzzön ránk és megtöltse a fagyasztót is mindenféle jóval. Én arra a hétre még sok mindent terveztem, ezért is kellett a segítség. A következő héttől akartam a magam módján pihenni. Az óráim végén már éreztem, hogy nem olyan a hasam, mint szokott. Egy picit aggódtam is…talán ártottam valamivel, de hiszen, már alig tornázom…a vacsora közben már nagyon nem volt jó és végül este tízkor elkezdődött. Kicsit fájt, görcsölgetett, húzta a derekam, húzta egyre jobban, egyre hosszabban. Néztem az időt…mintha lenne benne rendszer. Rendszer?! De hát még a 36. hetet sem töltöttem be…Huh, anyám, ez fáj. Google: mi az a jósló fájás? Egyre bizonyosabbá vált, hogy nem az, ami nekem van. Nem múlik, mintha 5 percenként jönne…megy a hasam, éljen, megy a hasam?! És reggel 5 óra van, és 22 óta csak fáj és fáj és nem múlik, basszus, akkor hívjuk a szülésznőt! Aki a telefonban kicsit bizonytalanul javasolta, hogy menjünk be, de lehet csak a pár nappal azelőtti nőgyógyászati vizsgálat okoz némi panaszt. Na én ezt nem gondoltam…
Így kezdődött…
A kórházban kiderült, hogy majd’ 2 ujjnyi a méhszáj, hogy még nem vagyunk 36 hetesek. Páni félelem öntötte el a személyzetet: a protokoll szerint ez a gyerek koraszülött lenne és nem szülhetem meg a választott kórházban, mert nincs PIC. Esküszöm, nem voltam beszarva, de gondoskodtak róla. Én úgy voltam vele, hogy mindig is azt akartam, hogy hamarabb szülessen. Mert türelmetlen vagyok, minek odabent annyi idő ?! No, de a kis tüdeje, talán még éretlen, talán, talán…gyorsan a senekembe egy szuri majd felvétel az osztályra és bizony te itt maradsz, amíg azt nem mondjuk, hazamehetsz.
Ami ezután jött, azt tudjátok az oldalamról. 1 hét kórházfogság, ahol 3 nap után derült ki, hogy a terminusom alapján a fordulónap nem vasárnap, hanem csütörtök, tehát mikor szerda reggel a kórházba mentünk, nem 4 nap híján voltam 36 hetes, hanem 1. Onnantól kezdve csak legyintgettek rám: pihenjen, anyuka és várjuk meg a 37 hetet. Pihentem…kikészültem, ismerkedtem, előkészítettem a terepet a közeli visszatérésemre.
Így fejlődött…
Csütörtökön úgy hagytam el a kórházat, mint, aki 10 év után szabadult. Szívtam magamba a napsütéses levegőt, majd plázáztunk, és főztem húslevest és takarítottam és készültem a hétvégi szülinapi és babaváró bulijaimra. Könyörögtem Lidusnak: vasárnapig bírd ki! Hagyj bulizzak, hagyj legyek embere között, aztán jöhetsz, rajtam nem múlik! Péntek este még a stúdióban recepcióztam, szombat reggel a baráti buli napján (mert vasárnap volt a családi) elmentünk piacra. Huh, megint nem jó valami…a derekam. Fáj, a hasam mintha a térdem verné. Biztos a front. A meleg front. Egy hete azt mondták a hideg front miatt indult el. Akkor most meg a melegre fog ?!
A bulira készültünk, szépítkeztem, pakoltunk, mentünk a stúdióba, de csak nem múlt a fájdalom. Sőt, nehezen vallottam be, de mintha erősödött volna. 18-tól érkeztek a vendégek. A mosolyom 1-1 percre grimasszá torzult, majd csacsogtam tovább, köszöntem az ajándékokat és még egy kicsi pálinkával is koccintottam, hátha lazítja az izmokat. Az egyik barátnőm szülész-nőgyógyász, tőle kérdeztem, hogy szerinte most mi lesz: elmúlnak még a fájások vagy szülünk? Elkezdtük mérni az időt. Közben gyurmából csecsemőket formáztak a többiek, és mi kiválasztottuk a nyertest. Bébiételeket kóstoltunk és vagy az undortól vagy a kontrakciótól a székbe kapaszkodtam. Kaptam tortát és unikornisos sütit, és már 3 percenként szóltam a barátnőmnek, hogy „na most jön.”
Ez lett belőle…
22 óra előtt már éreztük, hogy ennek a bulinak itt vége lesz és hamarosan kezdődik egy másik. A vendégek drukkok, biztató tekintetek közepette elmentek, valaki segített takarítani és kezdtem gyanakodni, hogy valami történik…A buliból a kórházba mentünk, közben a férjem felugrott a táskáimért, amiből persze kimaradt a papucs és a várandós kiskönyv. A szülésznőm már várt. Az orvos megvizsgált: bizony 4 ujjnyi a méhszáj, a babácskát a magzatburok tartja, ugyan mire vártam, miért nem mentünk hamarabb? A válaszom egyszerű volt: a bulit nem akartam félbehagyni és egész sokáig azt hittem, hogy csak a front…és nem akartam megint lukra futni.
Innentől megnyílt egy dimenzió kapu és átmentem feladatmegoldó üzemmódba. Nem éreztem magam istennőnek, nem hívtam segítségül ükanyáimat, nem gyújtottam illatgyertyát, nem kapcsoltam zenét. Egyszerűen arra figyeltem ami van: a kontrakcióra, a fájdalom átélésére, a szülésznőre, orvosra, mikor mondott valamit, a férjemre, mikor belecsimpaszkodtam. És a dög melegre…mi a fenének így fűteni egy szülőszobát? Rendben, hogy a babának kell a meleg, de nem kéne anyukának is valahogy túlélnie? A megrepesztett burok után fájt, mint a szar. Miközben a férjembe csimpaszkodtam csatakiáltások közepette és a fejem belenyomódott a műanyag apás szülőszettbe, csak az járt a fejemben, hogy valaki nyisson ablakot és tépje le a férjemről ezt a zsákot, mert megpusztulok a melegtől. Hát így…pedig eleinte azt képzeltem, hogy a fájdalom hullámain szörfözöm…
A kitolás relatíve hamar eljött. Nem könnyen, de ráéreztem a kakilós manőverre, és diktálták, hogyan meddig nyomjak. Kövezzetek meg, de nekem ez nem volt baj. Közben hallottam a dicséreteket, hogy jól csinálom, hát akkor gyerünk így tovább, Lidus mindjárt kint lesz. A hajas kis fejét nem fogtam meg, pedig ajánlották…majd kaptam egy gátmetszést, ami Lidusnak kevésnek bizonyult, és gátáttöréssel és egy repülő manőverrel érkezett csodásan, egészségesen, és a maga 3 kilójával nekem olyan óriásinak tűnt, hogy első szavam olyasmi volt, hogyan fért el odabent?!
Így lettünk család…Forrás: Szülőszoba – Kandász Andreával
A kis csumpit a mellkasomra tették, belőlem dőlt a vért, hápogtam, hogy ez kicsoda, pislogtam a férjemre, és vártam valamire nagyon ott a létezés köztes időzónájában, ahol a fáradtság, a csodálat és a tehetetlenség kaput nyit. És ott volt ő, és nem tudom, mit éreztem. Valóban ilyenkor a nők éreznek valamit? Tényleg rögtön árad a szeretet? Jön az eufória és máris azt érzik, hogy újra szülnének? Biztos valaki így, de én azt hiszem, hogy csak lebegtem és figyeltem, hogy mi történik, de felfogni nem tudtam. Jó hosszan ismerkedtünk egymással, apával, beszélgettünk, csodálkoztunk.
Hogy ehhez hozzájárult-e a vérveszteség, ami miatt később kétszer is elájultam? Lehet. De a szülőágyon még nagyon fitt voltam. 2 óra alatt megvolt, kemény volt, de nem fáradtam el. Az ájulás akkor jött, mikor a szobámba át kellett volna menni. Majd mivel ez lehetetlennek bizonyult, áttoltak, de én akkor ülve úgy döntöttem, alszom egy kicsit. Álmodtam is! Ti ájultatok már el? Egészen érdekes. Úgy éreztem órákat aludtam, szépet álmodtam, majd mind kétszer riadt és csodálkozó tekintetekre ébredtem és boldogan mondtam: hogy álmodtam!
Álmodtam, mindezt már olyan régen megálmodtam.
Ha érdekelnek az írásaim, kövess Facebook-on is. Ha olvasnál sport vagy életmódváltás témában, kövesd a https://pilatesmaskepp.cafeblog.hu/ blogom. Ha elmesélnéd a saját történetedet, és nem bánnád, ha a blogon megjelenne, írj nekem:csepelyt@gmail.com
Kommentek