Írok, hogy valami történjen, amíg várok. És írok, mert őszinteséget fogadtam. Írok, mert megtanultam, hogy nem szabad félni és legyőztem legfőbb akadályomat: a szégyenérzetet. A legnagyobb erőforrásom a bizalom a csodába, a bizalom a gondviselésben. Bizalom abban, hogy minden úgy jó, ahogy van, és hogy ez az élet csak egy játék és én a legfőbb játékos vagyok benne. Nincs kockázat, nincs megmásíthatatlan. Az egyetlen játékszabály a szívből élés.
Azzal, hogy most írok, szembe köpöm a félelmet és kihívom az ismeretlent. 1 hete pozitív lett a terhességi tesztem. Pozitív terhességi tesztet sosem láttam előtte, ovulációs tesztet is csak egyszer. A tesztem pozitív, tehát egy kis sejtcsomó, egy mákszemnyi semmi befúrta magát a méhnyálkahártyába és elkezdődött a HCG termelés. Ez mit jelent? Pont ennyit. Termékeny vagyok. Ez jó. Lehetetlen történt? Hát….a tudatos családtervezők biztos nem így csinálják. Hogy honnan tudom még, hogy mi zajlik odabent? Hőmérőzöm. De tudjátok mióta? Egész pontosan az ovuláció napjától. Direkt csináltam? Nagyon nem. Csak már 1 hete késett a mensim és úgy éreztem tennem kell valamit és a hőmérőzést még nem próbáltam. És azóta csak emelkedik a hőmérséklet, néha kicsit stagnál. A tesztemet spontán csináltam, úgy hogy már volt 3 negatív előtte. Voltak jelek? Talán a régi lakásunkban a kedves, de kicsit alkesz szomszéd, aki fogalmam sincs miért, de megkérdezte, hogy hol a baba. Miután elmondtam neki, hogy sajnos nem itt, végigmért, és sejtelmes biccentéssel kérdezett a következő baba felől. Isten angyala jelent meg az izzadt, biciklis, alkesz személyében?
Talán az is egy jel volt, hogy a kupiszobát kipakoltuk és vettünk bele két bútort. Most már van gondolkodó pamlag és üres fiókos szekrény. Most már szoba kinézete van. 2 hete pakoltuk ki. Pikk-pakk, valahonnan harci kedvet és elszántságot merítve. A tesztet múlt héten csináltam, de előtte felhívtam az sztk-t. Mondtam az asszisztensnek, hogy késik 20 napja, negatívak a tesztjeim, rendszertelen a ciklusom és a tüneteim biztos felismerném, ha lennének…és akkor valahogy belém nyílalt, hogy csinálok egy tesztet. Pozitív lett. A második is pozitív lett. Nagyon korai, elképesztően korai, ha csak a hőmérsékletemet nézem. Megint úgy, mint tavaly. Így nem lehet teherbe esni. Már elfogadtam, hogy nem is fogok. Úgy terveztem minden héten hűsítő Aperol Spritz-et iszok vízparti teraszokon.
Nincs tünetem, mondhatni semmi, azon kívül, hogy gyönyörű vagyok. Az arcbőröm. Meg hogy nem jön meg. De semmi más. Csak a teszt. A két csík. Azt mondják, nem téved. De tudom, hogy ez semmit nem jelent. Nem jelenti azt, hogy lesz belőle sok hetes terhesség, vagy szuszogó baba. Nem félek. Mert tudom, hogy lehet így. De most már nem szégyenkezem. Akkor sem, ha megtörténik. A teherbe esésem nem az én érdemem. Isteni kegy. Az érdemem annyi, hogy mentem oda, ahova vezettek. Hogy beleálltam a folyamatomba és legyőztem a szégyenem, a tökéletesség iránti vágyam, a szeretetlenségtől való rettegést, a hibázástól való félelmet. A babáért tettem? NEM! Csakis önmagamért, hogy végre letépjen láncaimat és félelmek nélkül járjak ebben a csodálatos világban. És azt mondtam, mikor tavaly elveszett a babánk, hogy nem fogok félni a következőnél. Higgyétek el 12 hét nem számít! Persze, bármi lehet, a természet ereje hatalmas, szelektál, lehet, hogy nem marad meg a baba. De ha tudjuk, hogy ez természetes és bárkivel megtörténhet, akkor beszélni is lehet róla. Arról is beszélünk, hogy időnként fáj a fogunk. Ez nem ciki. De a magzatot elveszíteni, a magzatot nem kihordani a legmélyebb szégyen, Tudom, mert onnan jöttem. Azt hisszük, hogy egy terhességgel, egy gyerekkel leszünk, akik leszünk, de csak azért hisszük ezt, mert nem vagyunk önmagunk. Nem határozhat meg téged egy gyerek! Te te vagy, Isten küldötte, az élet csodája, aki az élet tovább adására is teremtetett, de életet számtalan formában lehet adni. Alkotni sokféleképpen lehet. El kell hinned. Nem te miattad jön vagy megy el a magzat. Aki jön, tudja, hogy te milyen vagy. Aki küldi, ismer téged. Nem kell jobbnak lenned, de önmagadnak igen!
Holnap megyek orvoshoz. Nem tudom, mit fog látni. Apró sejtcsomót? Szikhólyagot? Üres méhet? Ki tudja. Lehet, hogy semmit. Lehet, hogy semmit még. Lehet, hogy valamit. Lehet, hogy fejlődik, lehet, hogy nem. Lehet, hogy elvetélek, lehet, hogy fájni fog, lehet, hogy semmit nem érzek. Lehet, hogy gyerekünk lesz. Lehet, hogy 15 hétig, lehet, hogy 22-ig, lehet, hogy megszületik. Ha elmegy, sírni fogok, ha marad, sírni fogok. De nem kezdem elölről azt, amin már túl vagyok. Nem ez határoz meg engem. Ha most nem, akkor majd máskor. A terveim megvannak, a bizalmam megvan, az erőm és a könnyedségem is megvan.
Gratulálni nincs mihez. Aggódni nem kell értem. Imádkozni lehet azért, hogy minden úgy legyen, ahogy lennie kell. Nem azért írok, hogy biztassatok, hanem, hogy értsetek. Hogy ha magamra vállaltam az egészet, akkor most is tegyem a dolgom. Ha nem sikerül, azt is megírom. Mert az élet ilyen. És pont így jó.
Ha érdekelnek az írásaim, kövess Facebook-on is. Ha olvasnál sport vagy életmódváltás témában, kövesd a https://pilatesmaskepp.cafeblog.hu/ blogom. Ha elmesélnéd a saját történetedet, és nem bánnád, ha a blogon megjelenne, írj nekem:csepelyt@gmail.com
Kommentek