Lassan, halkan elindulnak bennem a monológok. Időről időre, akár naponta többször. Sem a metrón, sem az ágyamban nem kímélnek. Hozzá beszélek, hozzád, kisfiam.
Lassan 2 hónapja már, hogy elengedtelek. Az első napokban, hetekben, a történtek után 2 hónap olyan hosszú időnek tűnt. Azt hittem ez az idő majd teljesen eltávolít tőled, a terhességemtől, a szülésemtől és majd csak egy szép emlék leszel. Tévedtem. Úgy érzem, az idő csak egyre közelebb hoz hozzád. Ahogy gondolkozom, ahogy élem az életem és mindig történik valami, ami emlékeztet a saját élményeimre, úgy érlelődnek bennem az események, érzések. Mindig megmutatják egy addig ismeretlen, fájó arcukat, aztán szépen lenyugszanak, elmúlik a duzzanat.
Olyan mintha nem telne az idő. Az életem halad: dolgozom, élek, zajlok, nem álltam meg, de a szívemben az az időfonal, melyre a mi kettőnk története lett felhúzva, egyszerűen nem megy sehova. Még hogy nincsen több dimenzió, hogyne lenne: az egyikben itt vagyok a Földön, mosolygok a barátaimra, végzem a munkámat, a másikban viszont ott vagyok veled, vagy te vagy itt velem, és mindig várom az újratalálkozást. Ebben az utóbbi dimenzióban igen szívesen vagyok. Nem szeretem, ha kiragadnak belőle. Nem szeretem, ha emlékeztetnek rá, hogy ez már nem a valóság, hogy valójában te már nem vagy itt.
Te csak egy fénykép vagy a fiókban. Akire senki nem emlékszik rajtam és apukádon kívül. Te csak egy apró rúgás vagy a pocakban, ami engem mar meg minden nap. Te csak ígéret vagy, hogy a jövőben egyszer még találkozunk. Sétáltam az utcán és az jutott eszembe, hogy évek múlva majd belenézek egy gyermek szemébe, vagy lehet, hogy felnőtt lesz már, és téged ismerlek fel benne. Hogy akkor majd tudni fogom, hogy te vagy az, drága kisfiam, hogy élsz, hogy bár mások a szüleid, mások a feladataid, de itt vagy és a lelkünk megismeri egymást. Addig meg csak ábrándozom rólad.
forrás: http://www.deviantart.com/art/dream-217481641
Bár ne láttam volna az arcodat sem az ultrahangon. Bár ne lennél ilyen valóságosan nem létező. Hiányzol. Ez a hiány egy leírhatatlan űr. Egy lyuk a térben és az időben. Egy lyuk, aminek a betöltését várom. Néha felocsúdom, hogy tényleg voltál és már nem vagy. Hogy történhetett mindez? Én, egyszerű, halandó földi lélek, minderre nem voltam felkészülve. Ha előre mondják, hogy ez lesz, azt mondtam volna, „ne tegyétek ezt velem, én ehhez gyenge vagyok. én nem tudok majd továbbélni, inkább öljetek meg most.” Nem tudtam, hogy ennyire erős lehetek. Erős, hogy túléljem, de nem könnyedén. Minden nap nehéz.
Kisfiam, hálás is vagyok neked. Neked köszönhetően bátrabb lettem, már nem félek. Nincs mitől. Mit veszíthetek el, amit ne bírnék elviselni? Miért vesztegessem bármire az időmet, amit nem szeretek valójában? Miért tegyem, ha minden olyan törékeny? Te engem választottál, így tudom, hogy szerethető vagyok, értékes vagyok. Aztán el kellett menned, de nem hagytál cserben. A búcsúzás is szép volt. Belőled nyerem az erőm, azt az erőt, amit eddig nem mertem használni. Te kellettél hozzá, de bár hamarabb lettem volna okosabb, hogy ne a te elvesztésed árán tanuljam meg ezt.
Nagyon hiányzol. Úgy érzem a barátomat vesztettem el, a szerelmemet, a szívem egy darabja kihasadt. Nem csak te hiányzol, hanem ami te lettél volna és általad én, és ezáltal MI. Veled megszületett valami, amit sosem ismerek meg. Megszületett az ismeretlen. Az ember nem bírja az ismeretlent: kíváncsi, hát felfedezi. De én téged felfedezni már sosem tudlak. Csak akkor mikor behunyom a szemem, vagy a teám felett meredek a semmibe, akkor ott vagyok veled képzeletben. Akkor elképzellek, és átélem újra azt az időszakot is, mikor még a pocakban voltál. Hiábavaló, rémisztő, dermesztő fájdalom mar ilyenkor belém. És jön a munka, hogy töltsem ezt meg széppel és jóval. És meg is teszem. De a hiányodat aligha enyhíti.
forrás: http://www.deviantart.com/art/Violet-Dream-115836776
Mikor lesz vége? Sosem. Egy újabb hónap: már 7 hónapos pocaklakó lennél. Majd jön a december: ekkor születtél volna. Karácsony: ez lett volna az első. És így tovább. Melyik hónapban ne juss eszembe? Hisz mindig egy kicsivel idősebb lennél, kicsivel csodálatosabb, okosabb, és én ezt mind nem fogom látni. Melyik hónap jobb vagy rosszabb a másiknál? És melyik év? Miért enyhülne a fájdalom évek múlva? Ha nem gondolok rád, ha kizárlak, rendben van, akkor tényleg nem fáj. De mikor eszembe jutsz, mindig pontosan ugyanúgy fáj. És ezt ne vedd magadra, nem a te hibád. Ha még egyszer jönnél, újrakezdeném, azért a részegítő pár hónapért, mikor reméltem, hogy megszületsz, mikor vártalak, mikor éreztelek, mikor úgy szerettelek.
És nincs mit tenni, bárhogy szépítek: tovább kell élni a fájdalommal, az emlékekkel. Nem lehet kiszállni. Remélem, hogy jó neked, hogy betöltöd azt a sorsot, amit neked szántak. Remélem, hogy jót tettem neked, mikor elengedtelek. Remélem, hogy mindig lesz erőm élni és továbblépni, miattad is, mert nem azért jöttél és mentél, hogy aztán én egyszerűen belepusztuljak. A tudatom bugyraiban, a szívem zugaiban, a vérem cseppjeiben, a lélegzetemben mindig velem vagy és így veled, de mégis nélküled megyek tovább az utamon.
Ha érdekelnek az írásaim, kövess Facebook-on is. Ha olvasnál sport vagy életmódváltás témában, kövesd a https://pilatesmaskepp.cafeblog.hu/ blogom. Ha elmesélnéd a saját történetedet, és nem bánnád, ha a blogon megjelenne, írj nekem:csepelyt@gmail.com
Kommentek